Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - FÓRUM - Ján Sabol—Zeman László: Adalék Ady lírája szlovák fordításainak kérdésköréhez

zenésítésének tükrében, tehát tulajdonképpen az interszemiotikus fordítás szemszögéből tárgyalja Vargyas Lajos (1980, 212 és kk., vö. úgyszintén László 1961, 120' és kk.); beható elemzése a vers egyik ritmikai alapvariánsát rögzíti. Saját megoldásunk, amely csak egy lehet a variánsok közül, számos lényeges vonásban egyezik vele, másutt eltér tőle.1

A sorok szótaghossz-alakulásának (18, 13, 11, 18, 13, 16, 8, 24, 2] — ha az utolsó előtti versláb vagy az utolsó előtti szótag metrikai értékét minősítjük leginkább meghatározónak — jambusi lejtést is tulajdoníthatunk.

Az összevetés bevezetéseként ismételjük, hogy a költemény mindhárom szlovák fordítása egészében véve követi az eredeti formai mintázatát s a fordításoknak e jellegét kíséreljük meg épp differenciáltabban megközelíteni.

A hangsúlyok függőleges rendje Ady költeményét heterogénnek tünteti fel. A hangsúlyos nyitó és a hangsúlytalan sorzáró szótag azonban jellemzője, következésképp a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok eloszlása alapján a verssor két vége felől elhatárolt, az 5. és a 6. szótag nyomatéka (25 %, ill. 62,5 °/o) pedig bizonyos fokú kettétagoltságra, sormetszetre utal. A költemény ekképp szótagszám-szervezettségű, hangsúlyozása viszont „szervezetlen”. Dominánsnak minősül azonban benne a négy nyomatékú verssor (50 %), s jelentős a három nyomatékos sortípus is (33,3 %) — vízszintes strukturáltsága ezáltal kifejezett, s e szervezettségét egyértelműen jelzi a sortípusok relatív entrópiájának és redundanciájának értéke (h = 0,7977, R = 0,2023).

Az ütemek eloszlásában túlsúlyban van a két szótagú, első szótagján hangsúlyos és a hasonló hangsúlyhelyezésű három szótagú ütem.2 E jelenséget úgy értelmezzük, hogy a költemény ütemfajtáinak jellege a magyar nyelv fonológiai sajátságai szerint igazodik (első szótagbeli hangsúly), s a nyelv természetes ritmusát „árnyalja”. Az ütemhossz a beszélt nyelv jellemző szegmentum-méretét képviseli, amelynek a vers nyelvi szerveződésében kimutatható „szólásszerűség”, ritmikai-mondattani párhuzam a grammatikai alapja (a főnévi-igenévi szerkesztés ennek része). Az ütemek csupán egyfajta típusainak túlsúlyát pontosan és szabatosan mutatja az ütemeloszlás entrópiájának alacsony (h = 0,6782), valamint redundanciájának magas (R = 0,3218) értéke.

Az első szótagú hangsúly és a záró szótag hangsúlytalansága által kijelölt sorhatár arról tanúskodik, hogy a vers ritmikai felépítésében az ütemtől a mondat felé haladó mozgás, vagyis a verssor és a mondat intonációjának kölcsönössége meghatározóan hat (vö. Sabol 1977, 36 és másutt, uő. 1983, 20 és kk.).

A verssor és a mondat intonációja közti kölcsönhatás a költeményben olyformán alakul, hogy a kettő átfedődik (a verssor és a mondat intonációs menetének konvergenciájáról, egybeeséséről van szó; az a szemantikai-szintaktikai szerkezet folytán kivehetően csak egy helyütt bontódik: „... leplek / Alatt...”, de akkor sem abszolút érvénnyel (1. az 1-es számú jegyzetben).

Mindebből következően tehát a Sírni, sírni, sírni verselését mint szótagszámlálót (szillabikus verselést) határozzuk meg, amelyben elsődlegesen érvényesülnek a mondatfonológiai tényezők, mégpedig olyképpen, hogy a verssor és a mondat intonációs szerkezete egymással egyezik, átfedődik. (A „jambusi szemléletet” az előbbiekben érintettük, értékelésétől egyelőre eltekintünk.)

Ami a fordítást illeti, mind E. B. Lukácé, mind V. Beniaké következetesen az eredeti szillabikus szerkezetéhez igazodik (E. B. Lukác fordításában a 14. sor „szótag- számzökkentését” alig vesszük észre, azt a négyütemű tagolás elfedi). Az eredetihez viszonyítva jelentős eltérés mutatkozik viszont mindkét szlovák szöveg vertikális szerkezetében. A két fordítás ugyanis a hangsúlyok eloszlásában szembetűnően emelkedő, jambikus szerveződésű. S E. B. Lukáč fordítása még kifejezettebben ilyen. (Az adys hangsúlyelosztás — megjegyezhetjük — jellegével a szlovák szürrealista költészet gyakorlatához hasonlít; vö. Štraus—Sabol i. m. 171 és kk.).

A verssorok vízszintes vonulatának rendezettségében V. Beniak fordítása nem éri el (a sortípusok h értéke — h = 0,8941, R = 0,1059), E. B. Lukácé meghaladja (h = 0,7081, R = 0,2919) az eredetit (ritmusa az eredetinél szabályosabb). A fordításokban túlnyomórészt három- és négynyomatékú verssorok fordulnak elő (Lukáč — 91,6 °/o, Beniak — 87,5 %). A fordítók ezáltal viszonylag híven „másolják” az eredeti horizontális ritmusszerkezetét (az eredetiben, igaz, a négynyomatékú verssor a fordításokéinál gyakoribb).