Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - NAPLÓ - Grendel Lajos: A legnépszerűbb cseh író

csupán egy anekdota. Hrabal azonban másképpen bánik az anekdotával, mint a nagy magyar anekdotázók. S ez sem véletlenül van így. A cseh prózában korábban nyert polgárjogot a groteszk (gondoljunk csak Hrabal egyik mesterére, Jaroslav Ha- šekra), mint a magyarban. S mielőtt az anekdotát végleg eltemetnénk, gondoljunk arra, hogy még a magyar irodalomban is mennyire másképpen bánik az anekdotával Mikszáth vagy Tömörkény, és mennyire másképpen Örkény István vagy Esterházy Péter. Az anekdota groteszkba csúsztatása, egyáltalán a groteszk felfedezése újabb fejleménye a magyar próza fejlődésének (emlékeztetőül: milyen sokáig nincs folytatása Karinthy Frigyes groteszkjeinek a magyar irodalomban], s úgy vélem, még nem teljesen kihasznált nagy lehetősége. A groteszket a cseh irodalomban nem Hrabal alkalmazta elsőként, ám térben és időben egyetemessé tudta emelni: térben úgy, hogy alkalmassá tette a közép-európai ún. kisemberi sors ábrázolására, időben pedig úgy, hogy múltszemléletét is meghatározza. A groteszk révén talán Bohumil Hra- balnak sikerült első ízben megteremtenie a közép-európai „kisember” mítoszát és mitológiáját. Sokat méltatott, humorában filozófia van, vagy inkább bölcsesség, a sokat tapasztalt közép-európai kisember fanyar bölcsessége, afféle plebejus, de nagyon toleráns, demokratikus bölcsesség. Kocsmaasztalnál, sör mellett is tisztán látni lehet az ún. nagy kérdéseket, legalább olyan tisztán, mint a katedráról vagy a műhelypad mellől, ha a tekintet tiszta — és tiszták a fejek.

Nem az én dolgom megítélni, hogy Bohumil Hrabal melyik írása remekmű, és melyik csupán jó olvasmány. Népszerű, kedves írónknak a gyengébb műveit is szívesen olvassuk. Az viszont több mint valószínű, hogy a kellő pillanatban és nem véletlenül lett Hrabal a magyar olvasók tekintélyes részének egyik kedvence. Feltehetőleg azért, mert ez az olvasótábor igényli azt a fejta plebejus szemléletet, amely a mái magyar prózából csaknem hiányzik, fogékonyabb az iróniára és a groteszkre, mint valaha, s jobb az önismerete, mint bármikor korábban. Kedveli a színvonalas, de mégis olvasmányosabb irodalmat, a fanyar humorú, bölcs írókat, mert nincsenek illúziói a valóságról, pedig talán voltak, s nincsenek a valóságtól messzire elrugaszkodó elképzelései a jövőről, pedig talán voltak. Márpedig az illúzióvesztés mindig szomorúsággal jár, a bölcs, fanyar humorú próza pedig terápia erre a szomorúságra. Korunknak a kisemberi bölcsességét Bohumil Hrabal tudta a legpontosabban, a legtöbb irányból és nem utolsósorban igazi művészi hitelességgel megírni ebben a régióban.