Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - NAPLÓ - Grendel Lajos: A legnépszerűbb cseh író

kérdésnek a pontos megválaszolása alapos íilológiai felkészültség nélkül elképzelhetetlen. Inkább csak úgy a kertek alól próbálom meg megközelíteni. Mind a magyar, mind a cseh modernizmusnak hasonló gyökerű a keletkezése, noha hiba volna nem látni időbeli eltolódottságukat és a két megújulás szemléleti-poétikai különbségeit is. Az viszont nem vitás, hogy mindkét prózairodalom legutóbbi szemléleti-poétikai megújulása a hatvanas évekig nyúlik vissza, s ennek a megújulásnak a cseh irodalomban Bohumil Hrabal az egyik legjelentősebb úttörője. Ez a paradigmaváltás a magyar prózában látszik tartósabbnak és

— radikálisabbnak. A Filmhez, a Termelési-regényhez, az Emlékiratok könyvéhez fogható műveket a mai cseh prózában nem találni. Nem értékítéletet akarok mondani ezzel, csupán megállapítani egy tényt: azt, hogy a magyar prózaírók jelentős része (s éppen a legjobb írók többsége tartozik ide) olyan regénypoétikai kísérleteket vitt végbe eredményesen, amelyek a magyar próza arculatának alapvonásait változtatták meg. Igaz, ezeknek a nagyon jelentős műveknek egyike sem tömegolvasmány, noha Esterházy Péter, például, prózájának bonyolultsága ellenére is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozik. Mészöly Miklós, Mándy Iván, Nádas Péter, Krasznahorkaí László és kollégáik a művelt magyar értelmiség, az egyetemi és főiskolai hallgatók az irodalom, a társadalomtudományok és a filozófia iránt fogékony részének kedvelt írói elsősorban — ínyenceké. Még Esterházy Péter is, noha stílusának játékossága és szellemessége, pazar iróniája és öniróniája révén olyan olvasók egy részének a bizalmát is megnyerte, akik máskülönben idegenkednek a modern próza bonyolult és áttételes stílusától ős cselekményszegény kompozícióitól. Az új magyar próza legtöbbjének stílusa artisztikus, nemegyszer barokkosán körmönfont, s befogadása, illetve megértése elképzelhetetlen azoknak az irodalmi, filozófiai és művelődéstörténeti utalásoknak és vendégszövegeknek a helyes interpretációja nélkül, amelyekben Esterházy Péterék művei dúskálnak. Arisztokratizmusával és intellektualizmusával ez a próza önmaga korlátait is felállította. Értékéből mindez semmit nem von le, ám a kiváló regények és elbeszélések nagyobb népszerűségének útját elzárja.

S azt hiszem, Bohumil Hrabal magyarországi népszerűségének okait ezen a csapáson haladva kell keresni. Hrabal — közkeletű szóval élve — olvasmányos író. Az olvasmányosság a magyar irodalomkritika művelői körében nem áll ma nagy becsben. Sok úgynevezett olvasmányos regény és elbeszélés jelent meg és jelenik meg még napjainkban is magyar írók tollából, ezek azonban vagy lektűrök, vagy olyan művek, amelyek az ábrázolás vagy a poétikai alakítás tekintetében sok szállal tapadnak a magyar próza régóta agonizáló, de, sajnos, még ma is eleven naturalista- anekdotáző hagyományaihoz. Több-kevesebb invenciózussággal megtöltött klisék. A magyar irodalomkritika-írás konzervatív vabb toliforgatói előszeretettel nevezik hagyományőrzőnek, sőt realistának ezeket a műveket, holott sablonok ismételgetése nem hagyományőrzés, hanem epigonizmus, és a nyelvi szegénység és szürkeség, az időszerű társadalmi kérdések felületes pertraktálása még nem realizmus.

Hrabal olvasmányos író, de nem oly módon, mint a lektűrírók vagy a letűnt és kiüresedett formákat felmelegítő sok magyar — és nemcsak magyar — kortársa. Igaz, az ő prózája sok mindent megőrzött a realizmus nagy mestereinek eszközeiből és ábrázolásmódjából. És nemcsak a stílus tárgyilagosságát és eleganciáját. Típusok és karakterek sokféleségét tudja megteremteni takarékos nyelvi eszközökkel, párbeszédekkel, a prágai argó diszkrét beemelésével a szövegbe. Történeteit — főleg novelláit — olykor mintha fél kézzel írná, mintha nem is stilizálna, mintha csupán metszeteket vágna ki a valóságból, és minden mondanivalóját rábízná a szereplőkre, azok beszédmódjára, modorára, cset- lő-botló viselkedésére. Prózája — jóllehet némelyiknek említésre érdemes cselekménye sincs — őrzi a múlt századi realista próza mozgalmasságát: vagyis történik benne valami valakivel, noha ez a valami sokszor csak jelentéktelen-mulatságos banalitás, a valaki pedig többnyire csak egy szegény ürge. írásai azonban nem a cselekmény síkján mozgalmasak, hanem azáltal, ami a szereplőkben játszódik le néhány pillanat alatt egy szokatlan esemény hatására — mint, mondjuk, Mándy Ivánnál a magyar irodalomban. (Az ilyen „belső” mozgalmasság persze már a modern próza vívmánya.) Miközben az új magyar próza — némi túlzással mondva — a ke- délyeskedő, a valóságot szimplifikáló anekdotikus hagyományok elleni küzdelmet tekintette egyik legfontosabb feladatának, Hrabal számos művének a magja