Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - NAPLÓ - Grendel Lajos: A legnépszerűbb cseh író

olvasó, mindenekelőtt értelmiségiekből álló, nem nagy létszámú olvasóközönség körein belül marad. Igaz, tabu is kevés maradt, s ha valaki politikai „pikantériára” éhes, jól tudja, a Magvető Könyvkiadó non- fictiont: visszaemlékezéseket, emlékiratokat tartalmazó könyvsorozatait kell hogy figyelje. Regényírók népszerűsége tehát egyáltalán nem magától értetődő dolog a 80-as évek Magyarországán. Főleg nem külföldi íróé. Elmúlt az a korszak, amikor előbb az észak-amerikai, később a latinamerikai próza revelációként hathatott a magyar irodalmi életben, a francia újregénynek pedig sosem volt igazán népes olvasói bázisa magyar nyelvterületen, noha kétségtelen, hogy mind az észak-amerikai, mind a latin-amerikai, mind pedig a modern francia próza megtermékenyítette a magyar irodalmat, s hatásuk nélkül a magyar epika ma nyilván nem tartana ott, ahol tart. De a Rozsdatemető és a Húsz óra zajos sikere óta nagyot változott a magyar próza arculata is, méghozzá az olyan irodalmi modernség irányában, amely részben (s talán nem is kis részben) a magyar epika hagyományaiból is táplálkozik.

Bohumil Hrabal tehát egy olyan pillanatban vívott ki rendkívüli megbecsülést Magyarországon, amikor a magyar írók Mészöly Miklóstól Esterházy Péterig évről évre szolgálnak irodalmi eseményekkel, a legkényesebb olvasói igényeket is kielégítő elbeszélésekkel és regényekkel. Köny- nyű lenne Hrabal népszerűségének okait keresve azt mondani, kitűnő író, persze hogy vásárolják és olvassák a könyveit. Igen ám, de Italo Calvino is kitűnő író volt, vagy Hans-Erich Nossack, s hányan mások még, s mégsem érték meg műveik második vagy harmadik magyar nyelvű kiadását. Jó okunk van feltételezni hát, hogy ha egy külföldi író népszerűvé válik valahol, olyan olvasói igényeknek tesz eleget, amelyeket a hazai irodalom valamilyen oknál fogva nem tud kielégíteni.

„Furcsa, hogy az emberek azt hiszik, hogy megágyazni az pontosan ugyanaz, mint megágyazni, hogy kezet fogni mindig ugyanaz, mint kezet fogni, és hogy kinyitni egy doboz szardíniát az annyi, mint végtelen sokszor kinyitni ugyanazt a doboz szardíniát.” Ezzel a mondattal kezdődik Julio Cortázar Titkos fegyverek című novellája, s nekem kedvem van folytatni a sort, valahogy így: furcsa az, hogy az emberek azt hiszik, hogy regényt olvasni pontosan ugyanaz, mint regényt olvasni, s hogy regényt írni ugyanaz, mint regényt írni. Nincs két egyforma író, s még inkább igaz, hogy nincs két egyforma irodalom. Magyar olvasó számára egy magyar író közepes színvonalú műve iz- gatóbb és fontosabb lehet világirodalmi remekműveknél, annál az intimitásánál fogva, amit én cinkosságnak, társadalmi-tör- ténelmi-nemzeti „benne-létnek” neveznék, vagyis hogy az illető műnek olyan irodalom alatti és irodalmon kívüli aspektusaira is érzékeny a fülem, amelyeket a nem magyar olvasó nem hallhat meg. Nyilvánvaló, hogy ez a kijelentés egy bizonyos határig érvényes csupán, és hogy külföldi író igazán színvonalas műve áthatolhat azon a határon, amelyet valamilyen társadalmi-nemzeti benne-lét szab meg. A nem magyar szerző művében megragadhatja a figyelmemet a téma vagy regényhelyzet egzotikuma csakúgy, mint az író gondolatvezetésének eredetisége, az író stílusa, a hősök ábrázolásának lélektani meggyőzőereje, végső soron látomásának különössége és eredetisége, filozófiájának újszerűsége, és kárpótolni tud azért, ami művében szükségképpen nem lehet ott: az intimitásért, amely a legközvetlenebb környezetemhez csatolja vissza művészi általánosításait. Sietek azonban leszögezni, hogy Bohumil Hrabal prózája nem egzotikumával vagy regénypoétikai újszerűségével nyűgöz le, s még csak nem is úgy, mint egyik-másik latin-amerikai vagy japán író — vagyis szemléletének és írói gondolkodásának a mi európai gondolkodásunkétól eltérő tartalmaival. Éppen ellenkezőleg: Hrabalt olvasva a benne-lét határain belül érezhetem magam, ha nem is feltétlenül nemzeti értelemben. Ám közép-európai értelemben biztos. Vagyis elbeszéléseit és kisregényeit már-már magyar irodalmi műként tudom élvezni, miként már-már magyar regényként tudtam fogadni A tulajdonságok nélküli embert is, jóllehet abban a magyarokról vagy Magyarországról legfeljebb egy-két utalásban van szó. Azt jelentené ez, hogy a közép- európai irodalmak hatósugara messzebb ér az etnikai és államhatároknál, s létezik valami közös nyelve és paradigmája ezeknek az irodalmaknak, valami sajátos közép-európai cinkosság és benne-lét?

Nem kívánom feszegetni ezt a kérdést, hiszen úgysem tudnék kielégítően válaszolni rá, nem lévén sem irodalomtörténész, sem komparatista, s különben is, ennek a