Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - NAPLÓ - Grendel Lajos: A legnépszerűbb cseh író
A LEGNÉPSZERŰBB CSEH ÍRÓ Grendel Lajos Magyar nyelvterületen kevés cseh írónak adatott meg az a népszerűség, amelyet Bohumil Hrabal élvez. Hrabalnak nemcsak lelkes hívei vannak ma Magyarországon, hanem — túlzás nélkül állíthatjuk — olvasótábora. Népszerű írók természetesen mindig voltak és lesznek, ám arra már csakugyan kevés példa akad, hogy szere- tetével és bizalmával nagyszámú olvasóközönség vitathatatlanul színvonalas szépirodalmi művek alkotóját tiszteljen meg. Inkább az ellenkezőjét tapasztalni. A legtöbb olvasója ma Magyarországon — és másutt is — a non-fictionnek és a lektűrnek van. Ezen az olvasásszociológiai felmérésekkel és statisztikákkal alátámasztható tényen az sem változtat, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar próza hagyományait megújító regényeket és elbeszélésköteteket, közöttük is kivált Esterházy Péter műveit, élénk olvasói érdeklődés kíséri. Középiskolás koromból jól emlékszem még a hatvanas évek első felének egyik- másik magyar sikerregényére. Emlékszem rá, hogy a Rozsdatemetőt és a Húsz órát első megjelenésekor szintén szétkapkod- ták. Fejes Endre regényét másodikos gimnazistaként én is olvastam, s magyartanárom, ha meg nem is szidott miatta, nem dicsért meg érte. Ügy vélte, középiskolás diák nem értheti igazán ezt a „túl modern” könyvet. Hm ... Lehet, hogy igaza volt, ám az író kiszólásait, a regény politikai pikantériájának társadalmi hátterét nagyon Is értettem, s így azt is, miért olyan népszerű ez a regény. Nos, semmi esetre sem csak az irodalmi értékei miatt. (Mert értékes mű a Rozsdatemető, s nem értek egyet azzal az egyre szélesebb körben terjedő nézettel, amely hovatovább minden irodalmi értékét megkérdőjelezi ennek a hajdan oly sikeres műnek.) Hát igen, sikerkönyvek voltak is, meg lesznek is, miként divatos írók is. És nem mindig csak az olcsó népszerűséget hajszoló írók azok. A hatvanas évek magyar irodalmában, például, biztos sikerre számíthatott minden tehetséges író, aki tabukhoz, ún. kényes témákhoz nyúlva a ki- mondhatóság határait tágította, nemegyszer megelőzve az ezekben a témákban kompetensebb társadalomtudományok művelőit, előlegezve mintegy a sokáig tabuként kezelt kérdések körüli szemléletváltozást. Azon már lehet vitatkozni, hogy a hatvanas évek irodalmi kibontakozása hozta-e meg a magyar próza új fénykorát. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy az ilyen vélekedés nem egészen megalapozott. Egyetértek Kulcsár Szabó Ernő fenntartásaival, aki a hatvanas évek magyar sikerregényeivel kapcsolatban a következőket írja A zauarbaejtő elbeszélés című könyvében: az akkori évek magyar prózájában „azért nem beszélhetünk tényleges, tehát az esztétikum és a poétikai alakítás szintjén végbement fordulatról, mert az olvasónak nem kellett a mű jelentésinten- cíőival párhuzamosan új epikai formaintenciókat is újraalkotnia ... Az epikai jelrendszer, amelynek az ellenállását feltétlenül le kellett gyűrnie ahhoz, hogy megragadja az esztétikai jelentést — valójában még arra sem késztette, hogy birtokában legyen a magyar epikai hagyomány teljesebb színképének.” Ezzel szemben valamely regény vagy írója népszerűségére hivatkozni nem a legkomolyabb érv, még ha olyannyira szeretnénk is, hogy népszerűség és irodalmi érték egybeessék. A magyar irodalomban ma nincsenek a Rozsda- temetőhöz fogható sikerregények. S ha mégis van irodalmi szenzáció, akkor az többnyire csak egy szűkebb, a mai magyar irodalmat több-kevesebb rendszerességgel
