Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - NAPLÓ - Haraszti Mária: Levél Balogh Edgárhoz 80. születésnapján
„Búcsúzó nemzedék — Balogh Edgár, a Sarló szellemi vezére és szervezője nevezi így magukat. Kiszárad a szám. A Sarló utókora vagyok: olvasom, egyeztetem e »búcsúzó« nemzedék életrajzát s önmagam ifjúkori bizonyítványát. S kérdezem: mit ér ez az örökség? Gondolkodásuk, tetteik és magatartásuk tanulsága? Ereklyévé fényesednek? Ünneplések és megemlékezések tárgyaivá válnak? Avagy más körülmények között bekerülnek a társadalom és történelem nagy és kiszámíthatatlan ismétlődéseibe? Fábry Zoltán írja: »Csak az a hagyomány, ami útmutató erkölcsi többlet.*” — vetette papírra Dobos László 1978-ban. A Sarló évfordulóján. Ekkor rendezték meg a Sarló-emlék- kiállítást is Debrecenben a Déri Múzeumban. Megtudtam, hogy Ön is ott lesz a megnyitón. Vonatra ültem, s bár fogalmam sem volt, hogy jutok oda, mégiscsak megérkeztem Debrecenbe a megnyitó előtt fél órával. Tudom, hogy emlékszik Tanár úr arra a csokorra. S talán arra is, hogy sokunk nevében adtam át... Sokunk. Elvégeztünk azóta egy-két iskolát. Van, aki mérnök lett, van, aki tanár vagy más rendű-rangú értelmiségi, van, aki munkás — s emellett karvezető, rendező, táncos, író ember, néprajzot kutató, zenész, énekes ... Úgy gondolom, nem vagyunk örökségekkel való sáfárkodáshoz szokott nemzedék. Ha kényelmetlenné válik az előttünk járók erkölcsi útmutatása, a példa, nehezen megvalósíthatóvá a módszer, hajlamosak vagyunk pótcselekvésekben levezetni világmegváltó — vagy közelebbről: szellemi értékek létrehozatalára föltett — szándékainkat. Igaz, vannak közöttünk falvainkon hivatást vállalók, hagyománygyűjtők és -ápolók éppúgy, mint hagyományteremtők. De a többes szám a gombaszögi völgyben vagy valamelyik művelődési táborban elférő csapatnyi fiatalt jelent csupán. Sokkal többen lehetnénk, ha a műszaki és az agrárértelmiség is vallaná ezt a munkát, ennek a küldetésnek a rá eső részét. Ehhez azonban szükség lenne arra, hogy ismerjék a Sarló nemzedékének felvállalt és megtett útját. Nemzetiségi létünk történelmének alakulását, meghatározó eszméjét és erőit; becsüljék azoknak az építő-cselekvő munkáját, akik a felszabadulás után a semmiből teremtették újjá. Az „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” elszántságát és mindig újrakezdő szívósságát kellene — kell! — megtanulnunk, azt az állhatatosságot, amelyben Tanár úr élete a példa. Számunkra sorainkból is a világra figyelők az értékesek. A megőrzők és to- vábbvivők. Tesszük, amit lehet, amit tudunk. Értékeket, folytatható örökséget remélünk hátrahagyni mi is. Hogy méltók leszünk-e Önökhöz, azt az utánunk jövők serege fogja majd lemérni. Bízunk benne, hogy nekünk is hosszú ideig megadatik majd figyelni rájuk. Sok még a dolgunk. Munkahelyen, közösségben, magunkban s a világban sem fogynak az elvégzendők. Más minősítésben: Hogy a történelem ismétlődéseiből ne a rossz jelenjen meg ismét... Hogy az útmutató erkölcsi többletet jelentő hagyományt biztos és pontos iránytűként tudjuk kezelni... A feladat adott. Az Ön legújabb könyvéből idézem: „Megőrizni és továbbfejleszteni népállományunkat, józanul helytállni a közös fejlődésben, hogy hivatást tölthes- sünk be mindenkor helyzetünk törvényei szerint, biztosítani békét és egészséget utódaink számára, örök folytonosságban.” Kedves Tanár úr! Az Önt egykor útnak indító városból küldöm most e köszöntő és köszönő sorokat a szeretet virágcsokra helyett. „Rokon sorsból, rokon lélekkel” kívánok töretlen alkotó energiát a még befejezetlen munkák elvégzéséhez! Haraszti Mária
