Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Kövesdi János: A „hétköznapi realizmustól” a játékos és ironizáló-groteszkig (interjú Bohumil Hraballal)

grafikus volt. Sokat kóboroltunk együtt a proletár Libeňben, ahol otthon éreztük magunkat. Vladimír fényes nappal is égő lámpa volt, egyszóval — jeles, első. Szenvedélyesen szerette a munkáját, magassága százkilencvenhat, és gyönyörű feje volt, minden forma fellelkesítette, mindenben csodát látott; az utca pora is „képzőművészi” volt számára,-lehajolt és morzsolgatta az ujjai közt, akár valami aranyport, a gyári lányokat is úgy csodálta, mint a balerinákat. Csodálkoztak rajta, miért nézi az oszlopokat oly lelkesedéssel, elfogódottan, ámulattal, így hát a kezünkbe nyomta a mikroszkópot, hogy mindannyian győződjünk meg róla, milyen milliárdrétegű a valóság, megnéztük és elismertük, hogy csakugyan igaz. Vladimír Boudník olyan volt, hogy amit csak mondott, mindent bizonyítani tudott. Oly nagyon tisztelte a realitást.

# Ami az ön terjedelmesebb műveit illeti, a legszebb és a legmélyebb olvasói élményt a Sörgyári capriccio és a Gyöngéd barbárok, ez a „városperemi ballada” nyújtotta nekem; ezért ragadta meg a figyelmemet, amit önről Jaromíra Nejedlá írt a Sörgyári capriccio, a Slávnosti snöíenek, a Krasosmutnéní és a Gyöngéd barbárok kapcsán: „A hetvenes években keletkezett művek nyilvánvaló eltolódást mutatnak a szerző poétikájában (...) Semmiben sem látható fogyatkozás nála. Am annak ellenére érezzük, hogy az életanyag művészi képpé formálása, az egész gyönyörűséges áilényegítés alapja már nem a puszta mesélőkedv, hanem a lényeg kimondásának a szándéka: mennyire szeret együtt lenni a szerző az emberekkel, mennyire tiszteli az embert, mennyire szereti az életet.” (Hm, nem is tudtam, hogy ön hedonista! ] „A Gyöngéd barbárok című könyv — olvasom tovább az utószóban — voltaképpen intermezzo Hrabal két alkotókorszaka között, színes hídként ível, összekötve az első novellaciklusokat a hetvenes évek alkotókorszakával. Genezisét tekintve még a Sörgyári capriccio elé esik, és ezzel magyarázzuk, miért is érezzük ennek a költői szövegnek az olvasása közben, hogy a Sörgyári capriccióban és a Krasosmutnéníben már tovább jutott a szerző, munkásságának egy minőségileg más fázisába lépett.” Okos szavak ezek... Az utolsó kívánság jogán mint vádlott jurista mit tenne mindehhez hozzá? (Egyébiránt hogyan viszonyul ön

r>ry ^*7 orr? 1-7-’-* AX- -,t9 )

+A.A, It UUULUÍ/tA./ IUA.W/IUZ,! J

— Maga az én számomra ideális interjúszerző, úgy teszi fel a kérdést, hogy mindjárt meg is adja rá a választ. Tehát a beszélgetésünket, ami ezt a pontot illeti, befejezettnek is tekintem. Ámde! Maga csodálkozik rajta, sőt úgy tesz, mintha nem tudná, hogy én hedonista vagyok! Még csak az kellene, hogy ne legyek! Hát figyeljen rám, akit gyermekkora óta nem üldöz az árvák sorsa, aki kiskora óta állandóan fürdik, ha éppen van rá ideje, aki zsenge ifjú kora óta a sörgyárban él, ahol vidám az élet, aki húszéves kora óta szinte egyfolytában szerelmes volt és a világ minden dolgát szíve szerelméhez, a földkerekségen a legszebb leányhoz, a végtelen szép sétákhoz, a vég- hetetlen beszélgetésekhez, és az éjszakai kószálásokhoz meg a feledhetetlen holdfényes éjjeli fürdőzésekhez mérte, akkor ki ne volna képes saját kezűleg ráhímezni a trikójára az élvhajhász HEDONÉ feliratot? És ki tud most, hetvenkét esztendős korában örülni annak, hogy este elmegy a megszokott kisvendéglőjébe és beül barátaival meginni egy sört, ki az, aki ebben a korban nem hagy ki egyetlen holdfényes éjszakát sem, hogy el ne menjen megnézni nemcsak azt, hogyan ballag a hold az égen, hanem áttipeg a hídon a folyó túlsó partjára, csakhogy láthassa, hogyan úszik a hold a sima víztükörben, terebélyes arpeggiót alkotva maga körül, és aki még körbesétálgatja a bokrokat meg a fákat és megfigyeli, hogy melyiken pattannak ki a rügyek még a kikelet előtt, jelezve, hogy a bimbócsírából csakhamar levél lesz, és aki már most örül, hogy megint megadatott neki a természet részéről az a tisztelet, hogy saját kezével ültetheti majd a burgonyát a saját kezűleg trágyával megszórt kertben, sőt ki örül abban a korban, melyet én magaménak mondhatok, a lassan bár, de újra elérkező nyári szabadságnak, a tengernek, ahol semmi egyebet sem fog tenni, csak szüntelenül sétálni a hullámverte tengerparton és fürdeni, s esténként hosszan kóborolni és minduntalan szenvedélyesen monologizálni arról, mi mindent tesz majd, ha újra hazatér, akkor hát, az istenért, ne csodálkozzon azon, hogy az a férfi, az az öregúr én magam vagyok, árki most csak igazi hedonista... És ráadásul még azt is kérdezi, hogy milyen az irodalom kritikához való viszonyom... Van hozzá viszonyom. Mégpedig igen intenzív. Kritika nélkül nem volt „publicitásom”, de a saját magammal szembeni kritika nélkül, ha nem szemlélném szigorú kritikával azt, amit írok, akkor talán az sem volnék, aki vagyok ... Míg a kritikusok sokkal több dicsérő szót pazarolnak rám, mint amennyit kellene, vagy