Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Koncsol László: Ütemező VIII.

ez a fő-fő tanyája: jambikus sorokban szokott feltünedezni, hogy megbontsa a szökő verslábak egyhangúságát, módosítson, árnyaljon rajtuk, megugrassa árverésüket. A cho- riambus első fele ereszkedő, nagy kezdő nyomatékú trocheus (tá-ti), ezért főleg drámai, nyugtalanító, ideges, zaklatott szövegekben, a sorok elején bukkan föl. így él vele Arany János is, például Szilveszter-éjen című költeményében: „. .. Ki annyit sírba fektetett, / Most a sor őreá kerül (...) Ezt az előnyét legalább / Vígan! az ó év haldokol ...” Később így alkalmazza Babits is, például a Fortissimóban: „... sírjatok irgalmatlanul (...) vérben a hóra napra nap (...) mint aki gazda horkol égő (...) 0 ma milyen jó / volna süketnek mint az Isten (...) nem süket isten: fájdalom...” A For íissimóban, amely egyébként is a görög drámák kardalainak rokona, a choriambus a sorok közepén és végén is meg-megjelenik: „... vagy csak talán alszik az égben (...) hanggal sírjarofc föl az égre (...) sírjaíofc vagy a görgeteg (...) Ű mért nem hallani hangotok? (...) Cibáljuk őt, verjük a szőfckal!” Itt minden bizonnyal a f'ólindultság, a kétségbeesés hangolta át a verset meghatározó jambusok egy részét choriambu- sokká.

Ebből a mértékből ritkán épülnek egész lírai verssorok; ritka kivételképp, daktilu- sokkal váltogatva, József Attila Csókkérés tavasszal c. költeményében fordul elő emlékezetesen szép sorképző verslábként: „Márta, hajad, / bronz-ajakad / kéri s lázad a vágyam / illatozó, / vészt okozó / csókba lehelni be lágyan. / Megremegő, / hű szerető / karban ölelni igézve, / édes ölön, / rózsatövön / szép szemeket megigézve ...” A hintázó-ringató choriambusok zárt szimmetriája és a rokon, de nyitott daktilusok szabadabb lüktetése a tartózkodás, a visszafogottság, illetve a szabad áramlás egymást váltogató végleteit lopja tudatunk alá, zenei érzékleteink birodalmába.

Arany János szerint a magyar ritmusjelleg kialakításában a choriambus a négy szótagú ütemek között kiemelkedő szerepet játszik; „a magyar dal eredeti jellegét teszi", írja róla, hozzáfűzve még, hogy „Minél több ily mérték foglal helyet négyes ütemeinkben, annál jobb.” Értékelése természetesen a hangsúlyos — népi gyökérzetű — ritmusrendszerre vonatkozik, de az időmértékes verselés, mint láttuk, ugyanezt az elvet követi a choriambus alkalmazásában.

A zenében a háromnegyedes ritmuson belül, menüettekben, keringőkben gyakori vendég a lengedező. Az Anna Magdalena Bach füzet második (G-dúr) és harmadik (g-moll) menüettjében két-két szép choriambust találunk, Chopin Es-dúr keringő jenek (Grande valse brillanté, op. 18) alapritmusa pedig szintén ez az ősi choriambus, a mi lengedezőnk.

Szél anyja, almavirág

( Choriambus]

Tá-ti-ti-tá, tá-ti-ti-tá ...

Jól tudom én, honnan a szél, húzza a fény, küldi a mély, szívja a tő, fújja az ág, sok remegő almavirág.

Méz-fuvalom, huss, föl a fán, rebben a domb lomb-taraján,

issza gyökér, fújja az ág — kürt a fehér almavirág.

Suttog a domb, szúnyva mesél: pille-doromb, halk-puha szél, lengedező lepke-virág, szétlebegő alma-világ.

Mébrajos ág, mézteli fürt.

almavirág, éteri kürt, gyűszü-sz:rom —^ fújd, pici száj! Szárnyaidon, ' szélpihe, szállj!

Mézbuborék száll ma veled, méz-szagu ég szór meleget. Ellep a szél, méz a világ, zeng a tenyér, zúg a virág.