Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)

mozdulatok, vonzó emberi — női — test érintése kíséretében hullámzó világritmus forrása lesz.

A kamaszban az emberiség őskora éled meg, az az idő, amikor a természeti ember életében a szabályos hangsorok és a ritmikus mozgás életerőinek kifejezésére összpontosult. Minden melodikus hang dal, és minden ütemes mozgás tánc, s a két jelenség egymáshoz tartozik és erős érzelmi töltés erőtere veszi körül, mint a mágnespatkó végeit. A kettő — dal és tánc — együtt hetyke önmegvalósítás, kitörő életerő és ősi vadászláz, megszerezni a vágyakozás tárgyát, a másik ember — a nő — testét, hajlamait, akaratát. Hatalmas erő a vágy, átformálja és újraértelmezi a világot, melyet a gyermek otthonosan élt. Megváltoztatja a dolgok jelentését, és sok idegenül szemlélt titoknak értelmet ad. A gyerek ösztönösen élte a dolgok rendjét, s közben alig ügyelt önmagára, a kamasz számára minden fontossá válik, de leginkább önmaga, úgy érzi, hogy fontos események középpontjába került, és meg kell ismernie és fejtenie mindennek az értelmét. Hogy egyedül szántson, férfiakkal kaszáljon, egy zsák gabonát a vállára emeljen, mindez fontos, de nem kevésbé szükséges, hogy ha dalolni kell, tudjon minden dalt, s még annál is többet, olyat is, amit senki más nem tud, csak ő.

A dallam, a melódia és szövege több oldalról közelít felé. Már a gyerekkorról szólva említhettük volna az egyházi zsoltárokat és a karácsonyi énekeket. De akkor a zsoltár iskolai tananyag volt, terhes és nem értékelt, melodikus szöveg. A kamasz már lelkesen fújja őket a templomban, ahol a „karból” nézte a földszinten a kendős lányokat, és némelyikük arcéle melegséget lopott belé. A háború múltán a zengő zsoltárban is megérezte az erőt, a közösség bizakodó reményének pátoszát. Érzések, vágyak, komolyság, az egyházi énekek úgy épültek emlékezetébe, mint a korszak emberségének értékei. A gyerekkor cigánymuzsikát is küld az emlékezetből, amely a tavaszra jövő nyárban, majd a következő évek során valóságos szirénénekké változik. Máig hallom, a művelődési ház felé közeledve, az elébem jövő cigánymuzsikát. Tánc van. Valószínűleg sár a faluban. S a muzsikaszó elébed jön, hív, csalogat, helyet kér a kamasz ösztöneiben. Szabályos ritmus, a mozgás ütemét és formáját parancsolja, hat az izmokra és a vérre; a gyerek nem érezte a muzsika mozgáskényszerét, miért érzi az esetlen — lényegében félénk — kamasz?

Bonyolult korszak, minden élmény valóssá válik számára, s minden álom lehetségessé. Vágyai mégis elérhetetlenek, mert csak érzi őket, de nem tudja a módját, mit tegyen, hogy beteljenek! Ebben az időben még csak elképzelései vannak, tettei nem. A dallamok és ritmusok, a táncok — csárdás, fox, tangó, keringő — vonzók és nyugtalanítók számára, de még nem érzi testiségüket. Nincs még testi élménye nővel, tapasztalat híján csak a képzelete kínozza, csábítja, félrevezeti és megrémíti.

Nagyon bonyolulttá válik az élete. Kínzó és megfejthetetlen élményei sokasodnak és nyomják a lelkét, mint a szögletes kamaszcsontok a télikabátot. Ilyen dolgok is történnek: a papiakon — vallásos és világi beszélgetés közben a fiatal, felvilágosult református pappal — kételyt tükröző, ravasz kérdés hangzik el: „Szűz volt Mária, mégis fia született.” A falu fiatalságával beszélget a pap, népnevelő és felvilágosító munkát végez. A kérdésre a legények kuncogva somolyognak, a nagylányok szégyenkezve lesütik szemüket, de ajkuk szegletében szemérmes mosoly bujkál; tettetett habozással hangzik a kérdés az idő mélyéről: Szűz volt Mária, mégis ... Ilyen estéről zeng felém ez a dallamos szöveg is: „Éjszaka van, komor éjfél; árny lepi fenn a mennysátort; ám komorabb a bú ennél, mely üli a kuructábort...” Búra dac válaszol, bizonyítja a következő, az éneklő (ismert falurossza) által szerzett szöveg, melyet a hatóság ellen lelkesen lázadva énekeltünk kórusban, kiabálva és fenyegetőzve. „Bennünk van a csibészvér, harcolni a búcsúért; ha nem ezért, csak azért a rongyos kabaréért...” ( A járási hatóságok nem engedélyezték negyvenhatban a búcsúi mulatságot, mire legalább műsoros teaestet szerettünk volna rendezni, de ha jól emlékszem, az sem sikerült.)

Mai szemmel formátlan és parttalan állóvíznek látjuk a béke első hónapjait, életre ocsúdásnak és tétova tápászkodásnak a háborús esettségből. Rövid lejáratú ösztönös élet a — látszólag — senki földjén. De a nyár, s különösen az őszelő mozgást hoz, tapogatózó kapcsolatteremtést, mintha a szelek hoznák, új dallamok és más nyelvű szövegek érkeznek. A pattogó ritmusú dal a Katyusáról, partizánokról szóló, méltóságos melódia, s velük egy pajzánul balladisztikus foxtrott zenéje és szövege Ankáról és Janóról (Jancsiról), akik szerették egymást és ennek következménye lett; „naša Anka veľmi chorá, včera bola u doktora”, árulkodott a szöveg Anka terhességéről. Ügy úszott