Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)

tovaúszott a repülőszőnyeg, hangja elhalt. Hónapok múlnak el. Aztán újabb hangzavar közeledik. Hadigépek zúgása, marhák bögése, lovak nyerítése, de nem a megszokott módon. Vadabbul, kétségbeesetten. Rengeteg szekér nyikorog, vezényszavak hangzanak. Abendessen, mondja egy arctalan, zöldruhás Wehrmacht-katona. Tankzúgás kísér néhány ágyúlövést, kilesek a kapu felett, a szemben lévő ház kertjéből egy sor német katona jön az utca felé, egyikük meglát, rám ordít, csak azt értem, „dér Mensch”, a halár szele érint meg, szinte lebukom a kapuról, mintha valóban golyót kaptam volna. Aztán csend, majd Nyikoláj szól hozzám, „igyi szuda”, mondja. A kert felé megyünk, ki a mezőre, nyulat lőni géppisztollyal, de nem sikerül. A nagy szobában tovarís kapitány lakik, felhúzós gramofonja van; tegyél fel új lemezt!, int felém, s karmozdulata a levegőben marad megöröködve, dacolva az idővel. Forgatom a felhúzókart és felteszem a „Karmestert”, női hang énekel az idő mélyén: „Karnagy úr, jaj, mondja, mit csinált vélem... karnagy úr, jaj, ön megbabonáz...”, a melódia tisztán cseng, és a szavak kitörölhetetlenül élnek az emlékezetben: „... hogyha látom dirigáló pálcáját, lángra gyűlök én, szívem a láng ...” Nyicsevo, mondja tovarís kapitány, nye haraso, drugoj... Dél-amerikai szambát teszek fel, és a szoba, a konyha megtelik egzotikus dallammal és lüktető ritmussal, szövege nincs, melódiája hajlékony és vonagló, annyira más, mint a cigányzene, de a rendkívüli helyzet a tudatba vési dallamát és a vérbe keveri ritmusát... Ahogy az induló pattogó akkordjai ... tattaratta . . . rattaratta .. . ratta ... ra- tata ... tátá ... rattaratta ... rattaratta ... rattaratata ... táá ... Katonatemetés, szekér viszi a nyitott koporsót, a hősi halott fedetlen arcára hópelyhek hullanak, utána díszszakasz menetel, az első sorban Nyikoláj...

Szép szál, piros arcú kozáklegény, felderítő, vállalkozásra készül, „nyelvet fogni” mennek a Garam túloldalára, Nyikoláj lábat mos a konyhában, és sötétedés előtt csattogó patkójú lován kifordul az udvarból. Éjféltájt jönnek vissza, fiatal német Wehr- macht-katonát hoznak, átlőtték a bal bokáját. Éjszaka kihallgatták, reggel látjuk újból a németet, szekéren ül a ház előtt, jobb lábán filcbotos, a másik botos felvágott szárral hever mellette, bal bokáján nagy véres seb, maga elé néz. Szikrázó téli nap süt, fagyos hideg van, a fogoly közömbösen ül, maga elé bámul. Fekete pokrócköpenyben magas termetű kozákkapitány jön és a fogolyra néz: „Hitler kaput!” szól hozzá kemény hangon, s a fiatal német alig láthatóan vállat von, nem szól, maga elé néz. Elhajt vele a szekér, de véres bokája, lehorgasztott feje megmarad az emlékezetben, kitörölhetetlen állókép, nem hivalkodó, türelmes, de néha előjön, kísért, mint a magányos repülőgép hangja is .. . Este már a pincében ülünk, rakás krumplin, gerendákon, pokrócokba bu- gyolálva, jön, mondja valaki... Hajszálvékony, elvesző hang, nagyon távoli motorzúgás, de egyre erősödik, ám amikor a legerősebb, akkor sem harsog, szinte szerény ... egyetlen, szorgalmas duplaszárnyú repülőgép, rendszeresen bombázza a falut, mikor elhal motorjának zúgása, akkor oldja ki a bombákat... „Elhallgatott”, mondja egy hang, nem tudom, kicsoda, talán bennem, talán mindnyájunkban szólt... Nagy, halálos csend, hosszú és félelmetes; a pince néma, most nem szabad beszélni, most várni kell, ilyenkor mondják, hogy harsog a csend, mert a rémülettől lüktet és dörömböl a vér az erek fogságában ... Aztán távoli robbanások, felszabadult zsivaj, életzaj, találgatás . .. mesz- sze esett, messze, ó, istenem, messze ... a repülőmotor már újból berreg, visszatér a Garam mögé, hogy fél óra múlva újra itt legyen, hallhassuk hangja erősödését, míg el nem hal megint, s akkor a magasból megindul felénk a halál...

4

Ragyogó tavasz 1945 márciusában, a háború, a rombolás valahol messze nyugaton dübörög. Emlékét néha távoli robbanások idézik, a hátrahagyott lőszert és robbanóanyagokat tűzszerészek robbantják fel, tányéraknákat, tüzérségi lövedékeket, bedöglött légibombákat. A robbanások hangja nyomtalanul elúszik a mező felett, nem rezzenti meg a falvakat, alig figyelnek rá az emberek. A szikkadó mező páráit, a fű növését, rügyek pattogását követik, képletesen mondva, a természet hallható „csendjébe” mélyednek. Szegénységében is boldog nemzedék, mely ekkor éli kamaszkorát. A tájra zúduló béke roppant nyugalma és melódiája szabja meg vérük szavát, tudatuk növekedését. Az elvontnak tűnő hangok élettel telnek meg körülöttük, a dallamok ütemmé és ritmussá teljesülnek, és a melódiák létfontosságot nyernek. Testet öltenek, mint az ige a szent legendában. A távoli gyerekkor mélyéről előszűrődő cigányzene kilép egzotikumából, és felölti a célszerűség, a használhatóság mezét, életessé válik és nyugtalanító tánc