Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)
Ságot hirdetve, két klasszikus német verssor: „Hirtenknabe, Hirtenknabe, dir auch sing, man dórt einmal...” A polgári iskola első osztályát hívja elő az időből, ahol a tízéves kisdiák német nyelvet tanult; de hol a többi ismérv, cím, szerző, szókörnyezet. Ennyi maradt. Am a klasszikus kultúra töretlen fényű értékei mégis az első latin mondatok. „Agri- coia terram arat. Agrícola vineam quoque curat. Agricoia semper laborat!” (A földműves szántja a földet. A földműves szőlőt is művel. A földműves mindig dolgozik!) Ki merné kétségbe vonni, hogy a klasszikus ókori kultúrával való találkozás tartós emlékeket hagyott, még ha haszontalannak is bizonyult? Nem lett belőle szervesen felépített, átfogó klasszikus műveltség! Pedig akarat és feltételek egyként megvoltak hozzá. Az igyekezetből talán még valamivel több is a szükségesnél, bizonyos öncélú és magában való kíváncsiság és elemi akarat formájában. Különben mivel magyarázható az accusativusszal járó elöljárók esete? A lévai ház padlásán, ahol kosztosdiákként laktam, régi latin nyelvtankönyvet találtam. Másodikos gimnazista lehettem, gyámoltalan kezdő latinos, a csodálatos és nehéz nyelv súlyától földre teperve. Lapozgattam a könyvet és találtam benne egy versszerű szöveget, vastag betűkkel szedett pőre szavakat egymás után, vesszővel elválasztva; olyan volt, mint egy ismeretlen nyelvű, avantgárd szóépítmény. Talán sejtettem az értelmét, az elöljárókat már tanultam, de biztosan nem értettem, s főleg semmi szükségem nem volt rá. Titokzatos erőknek engedve, magamat sem értve, bevágtam az „avantgárd szóépítményt”, szóról szóra megtanultam. Hangsúlyozom, a nyelvtanban még messze jártunk ettől az anyagtól (negyedikes vagy ötödikes anyag lehetett). Elsajátításának aktusa az élet megmagyarázhatatlan, oktalan és öncélú tetteinek egyike volt, váratlan, számomra kedvező következménnyel. Latintanárunk egy órán a nyelvtan klasszikus épületének bonyolult szépségeiről szólva megemlítette az accusativusszal járó elöljárókat és megkérdezte, ki tudna közülük néhányat megemlíteni. Mint valami atavisztkus benső erő és megérzés megszállottja emelkedtem szólásra, és már-már önkívületben elhadartam a bevágott szóépítményt: „Ante, apud, ad, adversus, circum, circa, citra, cis — contra, erga, extra, intra, infra, inter, iuxta, ob — penes, pone, post és praeter, prope, propter, per, secundum, supra, versus, ultra, trans.” Az elemi birtokbavételi ösztön hatalmas sikert aratott, elismerő dicséret illette és egy életre megajándékozott egy absztrakt és idegen, semmire nem használható szöveggel s a hozzá tartozó ritmussal, mely bizonyára a halandzsaszövegek elődje tudatomban. Időállóságának kötőanyaga valahol a szavak csengésében, alliterácíós lejtésében és ritmusában, vagy egyszerűen képtelen és összefüggéstelen halmazszerűségükben rejlik, s talán abban a kiszámíthatatlan emberi képességben, mellyel tudatunkban — vagy annál is mélyebben — megőrzünk és elraktározunk mindenféle apró kacatot és csodabogár jelenséget. Melyek aztán időnként, a törvényszerűségek legcsekélyebb jele nélkül váratlanul feltörnek bennünk és ámuló csodálkozásra késztetnek: milyen kiszámíthatatlan búvópatakok mossák állandóan az ember lelkének barlangmélységeit? Sajnos a kor, melyből a Hirtenknabe üzen, nem kedvezett a klasszikus kultúra szépségeinek. A népeket az erő és a fegyver álkultúrája vette körül és vetette igájába. Antikultúra volt ez a javából, bár — ó, emberi esendőség! — nem kevésbé vonzó a kisgyerek számára, mint az igazi kultúra. Akkor belénk ivódott dallamokat és ritmusokat kutattunk? A Podluzsány patak menti ház közelében kaszárnya állt, este kilenckor gyakran hallgattam a takarodót jelző trombitaszót. Taátaratta taátaratta taátaratta tattatáá tattatáá ... tarárarára ... dúdolom, fütyülöm bármikor. A legképtelenebb helyzetekben harsog felém a negyvennégyes tavaszi éjszakából, mint a túlvilág vagy a Donnál veszett holt lelkek üzenete. Nyomában — mint közeledő földrengést jelző morajlás — a repülőgépzúgás. Távoli vízesés robajaként éri fülünket, mely egyre erősödik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem természeti jelenség okozza, hanem monumentális, emberalkotta erő, mely túlszárnyalja a természeti jelenségeket. Már minden teret betöltő mennydörgés, s még nem látunk semmit. Majd a kék nyári égen apró fehér keresztek szabályos alakzatai tűnnek fel, mint valami keleti, ornamentális repülőszőnyeg, és a mennydörgés vijjogó égiháborúvá nő, kavargó hanghullámok ütköznek, a forró levegő remegve szenved, aztán a morajlás lassan távolodó folyamatos égzengéssé változik, melyre máskor azt mondja a nép: „Veri az ördög a feleségét!” A tűzoltószertárba felszerelt fülhallgatós rádióban merev hang ismétli: Légiveszély, figyelem! Légiveszély, figyelem! A morjlást megelőzve kézi hajtású sziréna üvöltése veri fel a nyári falu forró, tespedt csendjét, nagy, nehéz vasak konganak ércesen. A végtelen kékségben