Irodalmi Szemle, 1986
1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)
AZ IDŐ HANGJAI i A kezdetnél ősköd gomolyog. A dolgok alaktalanok, a hangokhoz nem tartozik személy — mintha az űrből érkeznének —, a szavak értelmetlenek. Az idő is bizonytalan: a harmincas évek legeleje. Részben a harmincas év második fele, de még inkább a harmincegyes év, esetleg a harminckettes. A harminchármas év már tisztulást hoz a zűrzavarba, a tárgyak értelmet és a szavak jelentést nyernek. Lényegében az őskáosz sem értelmetlen, csak érthetetlen és hozzáférhetetlen. Későbbi korok számára elveszett. Tudunk róla, de nem sejtjük, milyen volt, tartalma súlyos, átláthatatlan buja lét a tudat alatt, a mélyben, ahová nehéz lehatolni. Időnként felszínre löki az indulatokat, a sejtéseket; a félelmet, a szorongást, az eszeveszett bátorságot és az állati örömöt. Titokzatos tartomány, kiismerhetetlen, sokszor kiszámíthatatlan, csecsemőkorunk belénk merevült s mégis tovább dolgozó őskőzetei... Benne rejtőznek a korai szavak, belemerültek és feloldódtak az ismeretlenben* Kioperálhatatlanul megkövesedik benne a fájdalom, mint az epekő, egész életünkben magunkban hordozzuk. Az emberfia szenvedve születik, a csecsemő első hangja keserves sírás. Mi fáj neki? Az anyaméh elveszített melegét és biztonságát siratja? Megrémíti és kétségbe ejti, hogy gyenge, meztelen testét váratlanul és vadul megcsapja a földi levegő? Talán a bába, az orvos kezének durva érintése fáj neki, barbár érzéket'-' lenségük, mellyel húzzák, feszítik és erőltetik puha végtagjait? Soha nem tudjuk meg, a kérdésekre nincs felelet. A titkot senki nem mondhatja el, rejtély marad, ahogy a halál pillanatában történtek rejtve maradnak előlünk. De a csecsemősírás, a keserves panaszkodás arról tanúskodik, hogy a születés pillanata egyformán fáj az anyának és az újszülöttnek. Fájdalom jegyében kezdődik az életünk. Az öröm későbbi érzés, már az életrevalóság jele. A nevetés a tudat formálódásának bizonyítéka. Az első örömteli sikkantás, az öntudatlanul felderengő mosoly a dolgok felismerésének csírája. A gőgicsélés — az elégedettség hangjai valahol a sírás és a nevetés között — pedig már a dallam rokona, hang és ritmus kellemes egysége, kezdetleges zene. De a dallamok csak azután következnek. Amikor tisztulni kezd a világ arca, vonásai elrendeződnek és a dolgok végleges alakot nyernek. Oszladozik lassan az ősköd, feltöri burkát az emlékezés. Világosság gyúl, halvány, mint a gyertyaláng, félhomály dereng körülötte. Az emlékezés visszanyúl az idő mélyére. Szűk, alacsony konyhahelyiséget világít be a szegényes fény. Fehérre meszelt vályogtűzhely fekete sütőjének ajtaján, szürke vasán verődik vissza. Üveges barna ajtó, kis ablak, fonott kosarú, ösztövér gyerekkocsi, púpos, mint egy kerekes bogár. Sípos Zsuzsa néne ül a tűzhely mellett. Kezét melengeti, tenyerét széttárta, göbös ujjakkal a szürke vas fölé tartja. Nincs arca. Fekete kendője és fekete ruhája van, fekete folt a fehérre meszelt tűzhely szürke vasának szomszédságában. Arcát elrejti előlem az időbeni messzeség, csak sejtem, hogy ráncos öreg arc, a keze is ráncos, teste töpörödött. Panaszos, jajongó hangon énekel. Nem jókedvűen, de nem is bánatosan, szinte közömbös és mégis áhítatos arccal, egykedvű pátosszal, ahogy az eső esik, vagy a szél fúj és zörgeti az ablakot. Tudom, hogy a szobában vagyok, de nem látom magam, talán Duba Gyula
