Irodalmi Szemle, 1986

1986/7 - Duba Gyula: Az idő hangjai (esszé)

a púpos gyerekkocsiban szendergek, de lehet, hogy a deszkaágyban kuporgok a magas, csíkos dunna alatt. Vagy talán a sütőn ülök és csupasz lábaim melengetem a szürke vas felett? Hallgatom Sípos Zsuzsa nénét. Szomorú dalt énekel, kőarccal, egykedvűen, mégis fájdalmasan. Szabó Gyula az erdőbe csalja és agyonlövi kedvesét, Horvát Jolánt. „Kettőt lőtt a Jolánkának szívébe, harmadikat az önmaga testébe.” Zsuzsa néne nemcsak tragédiát, tanulságot is kántál: „Apák, anyák, tanuljatok ti ebből; hogy mi lett az igazi szerelemből; ne nézzétek azt a nagy gazdagságot, csak aztat az igazi boldogságot.” Sípos Zsuzsa nénéből számomra csak a neve maradt, s a szöveg és a dallam, melyet rám hagyott. Sírját is hiába keresném. Arctalanul él képzeletemben. Magányos lélek volt, egyedül élt. A rokonokhoz járt énekelni, aztán meghalt és elfelejtették. De ez a dala tisztán él bennem, az elsők közül való, vagy talán a dallamok közt a legelső. (Kallós Zoltán Balladák könyvé ben öt változatban találtam meg a dalt, de hogyan került Sípos Zsuzsa nénéhez?)

Kegyetlen tél van, az emberek azt mondják, hogy a madarak megfagyva hullnak le a fákról. Rekedt malacsivítás tör ki a múlt repedésein, melyeket az emlékezet feszít szét, ropogó, nagy szalmatűz ég dermedt fehérségben. Nem látom magam mellette, de kezemen érzem a melegét. Majd kihunynak a nagy tűz lángjai, a hamu és pernye alól előtűnik a nagy disznó csupasz, barna teste. Meleg vízzel öntözik, késsel vakarják, fodros szélű, véres seb a torkán. A körte- és diófáról, ólak és pajták tetejéről, a kerítésről fekete varjak és éber szarkák néznek. Várják a maguk idejét, amikor ellephetik az összetaposott, véres havat. Orrunkba szúr és pattog a tél, peng a jég a faágakon. Később a konyhában meleg van, forró zsírszag és langyos hús illata. „Daloljatok!”, mondják. Cérnahangon énekelünk: „Hajahaja, mégis haja, beteg a Juliska anyja, anná isten, hogy meghalna, hogy Juliska rám maranna.” Zsírsercegésbe fúl az egyszerű dallam. „Ne olyan szomorút”, mondják, „rosszat akartok Juliskának?” Rossz a halál? (Nem tudjuk még, mit jelent az árvaság!) Mi a halál? Aztán: ki énekelte a dalt? Maradandóan ki véste az emlékezet márványoszlopába? Zsuzsa néne, ezt is? .. . Inkább férfiember! De ki?... Különben, ha ne szomorút, hanem vígabbat, hát ezt: „A virágos csákóm, rikcum-rekcum, bevágom a fejembe, valamennyi kislány, rikcum-rekcum, kacsintgat a szemembe ...” Nincs tovább. Ennyi maradt, de végérvényesen, halálig. Nem lehet elfelejteni. Ki lehetett az öreg huszár? Annyira sincs arca, mint Sípos Zsuzsa nénének. Sem alakja, testetlen szellem. Milyen szavak a „rikcum-rekcum”? Akár a ,,btis- seng”! Milyen nyelvi törvény vagy véletlen tette, hogy a bukfenc fogalma a büsseng nyelvi formájában él bennem, melynek igei alakja „büssengőnyi”, s valamikor a szalmában „büssengőtünk”?

A tudat legrégibb kora az eszmélés, az őskor egy gyámoltalan kis ösztönlény félénk, pici élete. Hatalmas állatok veszik körül: lovak, bikák, tehenek. Veszettül támadó, goromba szárnyasok: gúnárok, kotlósok, kakasok. „Szaladj a házba, bújj el!”, kiált egy asszonyhang. Végeérhetetlen őszi eső esik, az udvaron sár, a lónyomokban tócsák. Hatalmas, habzó szájú szürke kandisznó rohan a sárban, pofájában megtépázott, lógó fejű, élettelen tyúk. Nyomában dühösen, nagy léptekkel nagyapám, óriásnak tűnő, nagy termetű, nehézkes ember. Kezében vaslapát, el akarja venni a disznótól a tyúkot, talán még meg lehet főzni. Különben a kandisznó széttépi. „Bújj el, szaladj a házba!”, hallom ma is, fél évszázad múltán. Rohanok, majd a nyakam töröm, rettenetesen félek és boldogan engedelmeskedem. A kandisznó szörnyeteg, rém, talán megenne, ha elér. A szavaknak már értelmük van, jelentésüket felfogom, de a jelenségek, a dolgok még alaktalanok. Vannak. De a múlt burka egyre repedezik, a sötétségben világos mezők nyílnak, szavak és képek villannak fel, mint apró jelzőtüzek. Am a fellobbanó emlékképeknek nincs belső törvényük, szerves logikájuk, esetlegesek. Nincs magyarázata annak, hogy miért éppen ezek maradtak meg, s nem mások, miért éppen ez vagy az a szó, kép és dallam él tovább. A korabeli élmény intenzitása sem lehet döntő, bizonyára más erős élményeim is voltak — lehettek.

Talán próbáljuk a kérdést így közelíteni: mikor tudatosul a félelem? Kora reggel van, a konyhában félhomály. A dunna alatt szendergek, meleg és kellemes az ágy. Egyszerre ezt hallom: „Betörtek! Felfeszítették a padlatot, elvitték a kolbászt és a szalonnát!” A félelemtől megborzongok, a dunna alá bújok. Pánikszerű rémület fog el: betörtek. Nem érzékelem, ki mondja, kinek. Az emlék a szó alakjában a megtapasztalt félelmet őrizte meg. „A nagyvízhez ne menj!” „A Nagyhídnál belefúlt a vízbe Bakai Vili.” Vacog ben