Irodalmi Szemle, 1986

1986/6 - FIGYELŐ - Szigeti László: A gyötrődő szobrász (Lipcsev Györgyről)

atmoszférájában, mondandójában vele egy- ívású Napraforgót (1980), amelyben a növényt szorosan magához ölelő paraszt szinte megroggyan a reá nehezedő súlytól. E két testvér-szobor is kiemeli a mindennapit, az egyediségével lokalizálhatót a valóságos tér- és időkörnyezetből. Túllép határokon, anyagokon, szobron — gondolattá nő. Az, hogy Lipcsey néhány jelképes értelmet és széles körű igazságot kifejező szobra didaktikus témaexponálást nyert, jelzi azonban, hogy nem csupán a gondolat, a népiélek és az érzelmek, hanem a szobrászat funkciójának és hatásmechanizmusának dilemmái is kínozzák.

Ezért is nem merhetett évekig aktot faragni; felöltözött nőt is nagyon keveset. Főként férfiakat hívott életre, de soha mezítelenül. Legelőször 1982-ben készített egy nonfiguratív ihletésű aktot, amely Henry Moore-t idézi. Lipcsey bizonyára érezte, hogy az egyiptomiak és az V. századi görögök az architektonikusan fölfogott emberi testábrázolással olyan szépségtípust teremtettek, amelyet lehetetlen túlszárnyalni. Bőven áradó tehetségük, matematikai fegyelmük tökélyre vitte formaérzéküket. (Más kérdés, hogy a Néző sejti: taszítva vonzódni egy olyan szépségideáihoz, mint a tökély, ma már kissé megmosolyogtató.) Lipcsey viszont tudja, hogy az említetteket a legnagyobbak, Michelangelo és Rodin sem szárnyalhatták túl. Michelangelo a földön túli eszmény, Rodin a romantikával elegy impresszionizmus fel- sőbbrendő harmóniáját teremtette meg érzéki építményeivel, miközben mindketten ragaszkodtak ahhoz, amihez a görögök: a részleteket alárendelték az egésznek, az egész szépségének. Aktjaik is azért minősíthetők klasszikusnak, mert bennük lemondtak a manírokról, finomságokról is

— ami mindvégig kísérti többfigurás műveiket —, alárendelték magukat az egyszerűségnek, a matematikai arányokban megmutatkozó szépségformáknak. Zsenialitásukkal szintetizálták a szépséget, miközben valamennyi alkotásuk sugározza az akadémikusság kísértését megsemmisítő valóságérzéket is. Csakhogy ma már az esztétikai értékelésnél a „szép“ fogalma határozottan anakronisztikus, ezért meg kell jelölni azokat az esztétikai princípiumokat, amelyek elősegítik nyelvre, kultúrára való tekintet nélkül a szépségre vonatkozó transzkulturális véleményegyezést.

Hogy a Néző lássa is, miről van szó, maga elé képzeli a következő öt közismert

szobrot: a paleolitikus korból való Nőiség, a hellénisztikus korból származó Kisázsiai Agészandrosz Aphrodité, a reneszánszt megidéző Michelangelo Dávid, a huszadik századi izmusok előfutárának, Rodinnak a Keresztelő Szent János, valamint Alberto Viani 1958-ban készült Meztelen című szobrát. Sok minden — az alkotók világszemlélete, szellemük mozgásiránya, meggyő- déseik rendszere — szétválasztja, de a szinte végtelenségig sorolható különbségek fölött összeköti őket a kidolgozott stílus, a modellálás, valamint a tiszta arányérzék. Vagyis azok az esztétikai princípiumok, amelyek megközelítő pontossággal a szimmetria, a ritmus, az egyensúly, a harmónia fogalmával jelölhetők. Ezek azok az ismérvek, amelyek korok, nyelvek, kultúrák fölött lehetővé teszik az azonosítást. Még a realisztikus Aphrodité, Dávid és Keresztelő Szent János manírral kísértő részleteinek is fölébe emelkedik az arányos, geometrikus modellálás. Ingres a múlt században azt mondta Rodin mellett a másik nagy francia szobrásznak, Maillol- nak, hogy „a szép forma: egyenes síkok, kerekdedséggel”. Tehát a szép forma nem a karakter, a mozdulat, az aprólékosan kidolgozott részlet, a manír függvénye, hanem a megfelelő matematikai, emberi arányoké. Végső soron tehát a szobrászatban, s egyáltalán, a művészetben is megmutatkozik, hogy létezésünkben a matematika olyan, mint a férfi lényét kiegészítő asz- szony, s a nő lényét beteljesítő férfi; s nem valami magasabbrendű erők felügyeletéből kiszabadult, hanem ember teremtette tudomány.

Valószínűleg ezért is nem bátorkodott évekig aktot készíteni Lipcsey, akiben mélyebben honol a gyermeki érzékenységű természetszeretet, az éhség a tökélyre, az ösztönök szabta arányok és szimmetriák, mint a szabályos építészeti, mértani formák megismerésének vágya. Ebből következik, hogy a kezdet nehézségeivel küzdő autodidaktára jellemzően, ő is félt attól a klasszikus rendtől, amely a mértéket, s vele együtt ízlése határait önmagában rejti. Néhány évvel ezelőtt még így faggatta önmagát Lipcsey: „Hát mit lehet egy női portréval vagy akár egy akttal kifejezni? Csak a szépséget.” Azt azonban akkor nem tette hozzá, hogy szépség alatt azt a formát érti, amelyben a téma nyersesége, durvasága nem tusolhat'ja el a szobor esetleges kidolgozatlanságait, aránytalanságait. Kijelentésével azt a mára eléggé köz