Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - LÁTÓHATÁR - Dušan Kužel: Kacatok (elbeszélés)
— A kitüntetéseim, fiacskám? Ej... hát otthon, a szekrényben. — És az érdemeid? — A micsodáim? Aha, az érdemeim... Már nincsenek. — És hova tetted őket? — Hát... elveszítgettem ... — Legalább egyet miért nem hagytál meg nekem? — Mire mennél vele? Azt mindenkinek magának kell megszereznie... — Nagypapa, belefeketedik az apu, ha sokáig fog ülni?' — Azt csak úgy mondják ... — És miért mondják, ha egyszer nem igaz? Hiszen eddig is ült... — Az más, fiacskám! ■ — Tudom, ott nem lesz telefonja. Se nénije, aki kávét főz. — Bizony nem lesz. — Egyáltalán nem lesz semmije? Még az sem, amivel játszhat? — Még az sem. — És nem fog fájni... a seggecskéje? Nagypapa nagyot sóhajtott. — A szive fog fájni, fiacskám! S az enyém szintén! — Nagypapa, te is ültél, amikor nagy voltál? — Bizony ültem. A háború alatt. — S téged is azok ültettek le? — Ök másféle azok voltak. — Én is fogok ülni, ha nagy leszek? — Isten ments! Azt nem engedem! — És aput miért engeded? Nagypapa fáradt mozdulattal leült a padra, és végigsimított a haján. — Miért, miért... Igazad van, nekem már tényleg az ócskavasban a helyem! Nagypapa erőlködve a hátára vette a hátizsákot, és érdes tenyerével megsimogatta az arcom. A kapuban még visszafordult. — Mondd meg az anyudnak, hogy várlak benneteket! Ej, de nehéz lett ez a hátizsák! Nagypapa kiment az utcára. Még kisebbnek tűnt, mint amikor érkezett. Az utca végéről visszanézett és integetett. Aztán átvetette a batyuját a vállán, és elment. Az ócskavasba. Miközben a kaput támasztotam, a házunk előtt megállt egy Volga. Nem ugyanaz volt, amelyik aput hordta a munkája után, bár hasonlított hozzá. Tudtam, hogy azok jöttek vele. Befutottam a házba. Anyu éppen apu aktatáskájába pakolt, ahogy szolgálati utak előtt szokta. Láttam, hogy már megint ki kell festenie a szemét. Apu valamiféle ábrát rajzolt ujjával az ablakra, de láttam rajta, hogy nem igazándiból, ezért nem is figyeltem oda. Futottam a szobámba. Kihúztam az ágy alól a cipősdobozt, és csak úgy gyorsan kivettem belőle néhány golyót, csigaházat, egy kiégett villanykörtét és a játékrobotból való fogaskereket. Azzal órák hosszat eljátszhat az ember. Mialatt anyu a konyhában forgolódott, az egészet beletettem apu aktatáskájába. Csakhogy anyu éppen hátrafordult és észrevette. — Miféle kacatot szurkálsz oda? Megbolondultál? Nézd csak, mit akart a táskádba szúrni! Apu lassan hátrafordult. Egészen más volt a hangja. — Ne dobd ki... Lehet, hogy nálam hagyják. Megkérem őket... Hogy maradjon valamim emlékbe... Anyut mintha leforrázták volna. — Hát, ahogy akarod... de nekem egy kicsit... Kint a Volga türelmetlenül tülkölt. Apu kiintett az ablakon. — Máris, máris, türelem! Ügyetlenül megcsókolta anyut, aztán engem, majd leszaladt a lépcsőn, és beült a Volgába. Az aktatáskát a térdére fektette. Pontosan úgy, mint amikor szolgálati útra indult. Csak az utcánk végén most nem balra, hanem jobbra fordult az autó. A kertben felugatott Ajax. Kifutottam hozzá megnézni, mi történt. Ajax első mancsaival a bódéjára támaszkodott, s arra a fehér madárra acsarkodott,
