Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - LÁTÓHATÁR - Dušan Kužel: Kacatok (elbeszélés)
— Nem segíthetne rajtunk valahogy? — Bajosan. Hiszen tudod, milyen! Mióta kirobbant a dolog, szörnyű komoly nálunk mindenki. Anyu szinte ki sem jön a fürdőszobából, apu pedig a könyvtár szekrényét takarítja fáradhatatlanul. Sietnie kell vele, mert a vállalatába valamiféle azok jöttek, és mindenről tudnak. Mindenről a világon. Kár, hogy nem mehetek el hozzájuk. Megkérdezném tőlük, hova tűnt el az üveggolyóm, amit a Rudo gyerek adott. Ha a szemem elé emeltem, az egész világ színes volt. Nagyapa szedi szét a kerítést, mert autó fog jönni az apu vállalatától, hogy visszavigye a téglákat. Mindenki végzi a maga dolgát, és semmi mással nem törődik. Az ember horgászbotnak való mogyoróvesszőt hozhat az erdőből, és a nappaliban nekitámaszthatja a vitrinnek, senki sem ütközik meg rajta. Szétszerelheti az egész játékrobotot és fogaskereket szedhet ki belőle, senkinek sem jut eszébe ezért kiabálni. Mi több, az ember földi gilisztát hozhat be a kertből és cukorral etetheti a cukortartóból, még csak észre sem veszi senki. Apu a kandalló mellett melegszik, noha kint forróság van. Valamiféle papírokkal tüzel. Anyunak melege van, zuhanyozik. Nagypapa azt a kását veri le a téglákról, amit rájuk kent. A kerítésből már csak egy darabka áll. Miután teljesen szétszedi, a nagypapa elmegy. El kell mennie, mert szívtelen. Ezt anyu állapította meg róla, amikor a kertben beszélgettek. — Papa, valahogy már segítsen rajta! — Hogyan segítsek rajta, Helenka? — Hiszen benne volt a mozgalomban, a háború alatt meg az ellenállásban! Kitüntetései vannak, érdemei... — S ezért már lophat a fiam? — Istenem, hogy lehet ilyen naiv! Azt gondolja, mindez most is olyan egyszerű, mint a maga idejében volt? — Vannak dolgok, amik mindig egyszerűek maradnak. Csak ti zavarjátok össze őket! — Maga egyáltalán nem sajnálja a fiát? Nagypapa kiegyenesedett és mély lélegzetet vett. — De bizony sajnálom, Helenka. Végtelenül sajnálom. Magamat is! Bárcsak ne kellett volna ezt megérnem! Hogy azon kelljen rágódnom, hol rontottam el... — Papa, ha azt mondaná, hogy minden a magáé volt, mármint hogy a maga pénzéből... Érti? — Nem. — Istenem, hát hogy nekünk adta, amit megtakarított... — Amit nektek adtam, az szót sem érdemel. — Hát ebben, sajnos, igaza van. Azért legalább most segíthetne rajtunk, hogy el ne vegyék mindenünket! Nagypapa letette a téglát a rakásra, és újra felegyenesedett. — Helenka, de hát ők sem estek a fejük lágyára! Nézd, nektek adok mindent, amim még megmaradt Legalább valamit visszafizettek belőle. A házikómat átengedem neked, hogy legyen hol laknod a gyerekkel. Nekem jó lesz a kamrában is... — Egye Csak meg a kunyhóját! — Tudom, régi, nem modern, de az alapja egészséges. Én építettem. Még munkahelyet is találhatsz nálunk. Munka, hál’ istennek, van elég. — Én innen nem mozdulok! — Alkalmasint kénytelen leszel! — Ha másképpen nem óhajt nekünk segíteni, akkor csak menjen. Hogy tud ilyen szívtelen lenni! — Megyek, amint szétszedem a kerítést. — Menjen csak, nem is akarom többé látni a házunkban! — Ö, Helenka! Éppen az a legnagyobb szerencsétlenség, hogy ez nem a ti házatok... Nagypapa szétszedte az egész kerítést, és formás rakásokba rakta a téglát. Acsorgott egy kicsit, megtörölte verejtékező homlokát, majd megnézte a kerek zsebóráját. Aztán kihozta a szobából a hátizsákot, letette a fa alatti padra, és kezdte belerakni a szerszámait. Közelebb mentem és belekukkantottam. Ingeket láttam benne, borotválkozó- tükröt, vízszintezőt és a pipát. — Nagypapa, hol vannak a kintüntetéseid?
