Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - LÁTÓHATÁR - Dušan Kužel: Kacatok (elbeszélés)
— Mert otthon kevés volt. Nagyon messzire el kellett utána mennünk. — Aput Volgával hordják a munkája után. Olyan sok van neki, hogy ki sem látszik belőle! Nagypapa elnevette magát. — Hiszen ezt akartuk. Hogy legyen belőle mindenkinek elég... — Nagypapa, és van tejmadár is? — Tejmadár? — Olyan madár, na, mint a tej... — Hm, tejmadár __Te kis furfangos! Különben tudja a fene, lehet hogy van! K ertünk eddigi érdekes dolgai tovább gyarapodtak a kerítéssel. Kezdetben nem volt nagy, ha nem akarta, észre sem vette az ember. De egyre nőtt, és hamarosan jó nagyot kellett kerülnöm, amikor ki akartam szaladni a rétre. És ebben nekem is részem volt. Nagypapa megtanított, hogyan kell keverni azt a kását, amivel a téglákat egymáshoz ragasztja. Azt is megmutatta, hogyan kell használni a vízszintmérőt, hogy egyenesen legyen rakva a kerítés. A csóka odajárt figyelni bennünket, és mindig szörnyen csodálkozott. Klassz volt az egész. De aztán... aztán kirobbant a dolog. Mi robbant ki? Az igazat megvallva, egészen pontosan nem is tudom. Akkor kellett kirobbannia, amikor kiránduláson voltam Fedor bácsival, mert nem hallottam semmit. Pedig állítólag az egész város hallotta, mindenki tud róla. Anyu azóta nem jár ki, mert állítólag mindenki ujjal mutogatna rá. Ezt nem akarom elhinni. Végtelenül szeretném, ha anyu legalább egy pillanatra kimenne, és én látnám, hogy valaki tényleg rámutat az ujjával... De ő még az orrát sem dugja ki, csak a szemét festi ki újra meg újra a fürdőszobában. És apu? Ot alaposan megrémíszthette az a robbanás, mert olyan sápadtan jött haza, mint a tévé képernyője, ha elmegy a kép. Leült az asztalhoz, állát a tenyerébe támasztotta, mint Fedor bácsi, ha pityókás, és fogpiszkálókból különös ábrát kezdett kirakni az abroszon. Azt gondoltam, hogy ez valamilyen új játék, ezért gyorsan odahúztam a széket, de apu csak rám nézett szórakozottan, és szétrontotta az ábrát. Anyu meg föl-alá járkált, nem bírt ülve maradni. — Könyörgök, hogyan jöttek rá? — Hogyan, hogyan... Hiszen tudhatod, az emberek irigyek! Ha valakinek több van, mint nekik ... — Mert te is olyan balfácán vagy! Muszáj volt olyan szembetűnően csinálnod? — Az ördögbe is, hát ki rágta állandóan a fülemet, hogy arra a régi kerítésre már rá se tud nézni? — Igen, csakhogy az ilyen dolgokat fifikával kell csinálni! Most már apu is fölugrott a székről. — Ki piszkált állandóan, ki nem volt elégedett a házzal, a bútorral, a kerttel, semmivel ...? — Mert neked teljesen mindegy lenne, hogyan élünk! Te aztán élve megrohadnál, ha nem taszigálnálak egy kicsit! — Most aztán jót taszítottál rajtam! Éppen így fogok élve megrohadni! Anyu megállt. — Ugyan kérlek, néhány kerítéstégláért? — Az ördögbe, értsd meg, hogy már nemcsak arról a kerítésről van szó! Most, hogy kirobbant, a fejemre olvasnak mindent! Mindent a világon! Csak idő kérdése az egész! — Hát istenem, akkor megfizeted nekik azt a téglát! — Mindent vissza kell fizetnünk nekik. El kell adnunk a házat, autót, amit csak tudunk... — Te megőrültél! — Minél többet fizetek vissza, annál kevesebbet sóznak rám! — Én meg menjek el legelni? — És én? Hagyjam magam bedutyizni csak azért, hogy neked meglegyen az életszínvonalad? — Figyelj ide, és az apád? — Mi van vele?
