Irodalmi Szemle, 1986

1986/6 - LÁTÓHATÁR - Milka Zimková: A férfiak állva halnak meg (elbeszélés)

a boglya. Janko a szekérhez lépett. Az ökrök feltartott fejjel álltak, megfeszülve, mint a húr. Féltek a vihartól.

— Marca, hol a gyerek?

— Hisz ott van a szekérben ...

— Itt nincs ...

A kaposi vár fölött olyan vöröset villámlott, mintha a vár égett volna.

— Te menj a domboldalba, Janko, én az árpában nézem meg.

Egyre erősebben dörgött, már az eső is eleredt.

— Jožku, galambocskám, gyere ide! Hol vagy, Doďku, merre vagy, galambocskám?

Egyszerre szaladtak vissza a szekérhez. Már sűrűn zuhogott az eső. Marčának a testéhez tapadt a ruha, haja szétomlott a hátán. Egy helyben állt, levegő után kapkodott.

— Janku ... ha a gyereknek valami baja esett... én leugrok erről a szikláról. . .

Nézte a feleségét s egy pillanatra úgy tűnt neki, Szűz Máriára hasonlít, akinek

a képe az anyja ágya fölött függött.

— Jól rátok ijesztettem! — kiáltott a kis Jožko a szekér alól...

Reggel hat óra körül jött ki a pajtából. Jožko épp a garázs felé tartott. A szekrényből, ahol a szerszámait tartotta, előhúzott egy borókásüveget, s meghúzta. Beült az autóba, s csak amikor kifelé tolatott, akkor vette észre az apját a garázsajtóban.

— Mi van ... Akar valamit?

— Igen ... azt akarom mondani, hogy ha autóval mész, hát ne igyál, meg azt is akarom mondani, hogy ugyanazon az ágyon, amelyiken a feleségeddel hálsz... ez nem ül, Jožku ...

Katka az ötös busszal érkezett.

— Apus, itthon van?

Már nem is emlékszik, mikor mondta neki utoljára, hogy apus.

— Jožku merre van?

— Isten hozott, Katko. Én nem tudom. Reggel elment, nem mondta, hová.

— No mindegy, hisz majd visszajön... Hova megy, apus, jöjjön, hadd mondom el, hogyan jártam. Üljön le. Hát képzelje, abban a pozsonyi kórházban azt mondták.. . várjon csak, hoztam becherovkát, öntsünk egy kicsit, képzelje, azt mondták, hogy nem reménytelen a dolog, csak idő kérdése. Egészségére, apus. S az egyik nővér mesélt nekem, azt mondta, hogy ne féljek semmitől, neki már négy vesztése volt, most meg már a harmadik gyereket várja ... Igyon, apus. Jaj, úgy örülök, hogy el sem tudja képzelni. A főorvos egyenesen megmondta, nem reménytelen, csak idő kérdése az egész.

Olyan izgatott volt, hogy le sem vetkőzött, csak úgy, ruhástul dőlt le a dunyhára. Először fordult elő, hogy a fiatalasszony ilyen bizalmasan elbeszélgetett vele. Elejétől fogva így lehetett volna, de nehéz volt kijönni vele. Boldogtalan volt, ezért volt olyan epés.

De Jožko, Jožko nem ment ki a fejéből.

— Apus, alszik már?

— Nem, Katko, nem alszom .. .

— Nézze, mit vettem Pozsonyban. Inget Jozkónak, meg tipegőt is, éppen akkor kaptak Magyarországról. Vettem rózsaszínűt is, kéket is, az ember nem tudhatja, hogy adódik, nem igaz? Úgy látszik, becsíptem egy kicsit a becherovkától. Na és? Nem látta véletlenül a köpenyemet?

— Nem láttam, Katko.

— És hol van Jožko? Már fél tíz. Apus, ha valami baja esett, én nem élem túl ...

(Janku, ha valami baja esett a gyereknek, én leugrom erről a szikláról.)

Jožko csak hajnal felé jött haza. Azt mondta, Poprádon járt valamit elintézni. Délután öt felé Katka vacsorázni hívta. Káposztás galambhúst sütött.

— Várjál, Jožku, hová mész? Még nem is ettél, pedig te szereted a galambot.

— Nem, nem eszek. Mennem kell, várnak.

— Kicsoda?

— Vinco, tudod, aki a sebészeten dolgozik. Meg Marián Takáő. Vadászni megyünk.

— Éhes leszel, Jožku ...