Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - LÁTÓHATÁR - Milka Zimková: A férfiak állva halnak meg (elbeszélés)
bükkfa, se egy hárs, amely alatt megállhat a forróságban, s a legyet elhajthatja magáról, azóta Janko éjjeliőr lett a szövetkezetben. Sokáig nem tudott egyenesbe kerülni. Nem is azért, mert már nem állatgondozó, hiszen mit számit az, ez is munka, az is munka. De a tehenek! A teheneket nem tudta kiverni a fejéből. Ott a földet fogják nyalni, itt meg olyan legelőjük volt, amilyet akartak. A legjobban az bántotta, hogy az elnök, az ő Jožko fia is benne volt a dologban. — Mit tettetek, Jožku, ezekkel a tehenekkel?... Hisz azok élő állatok, nem gumiból vannak! ... — Hallgasson, atyus, érti!? Szépen kérem magát, hallgasson, és ne üsse az orrát abba, amihez semmi köze. Tudja, hány ember szeretett volna a faluból éjjeliőr lenni, még magától ötven évvel fiatalabbak is? Úgyhogy ne mérgesítsen, érti? Van nekem elég bajom. Bizony, elég gondja volt Jožkónak; mióta megnősült, nagyon megváltozott. Már kilenc éve együtt éltek, de Katka nem és nem tudott gyereket szülni. — Én nem tehetek róla, hogy vesztésem volt... Én arról nem tehetek ... — Nem tehetsz? Hát ki tehet? Ki mondta neked, hogy ássad a ház alapját, no ki? — És ki ásta volna? Te Nyitrán lógároztál... Ha én nem vagyok, meg az apád, ma se áll a ház ... — Na jól van, gyere ide ... — Tudod, mit, Jožku? — sírta el magát Katarína. — Tehetsz egy szívességet... — Te is nekem! Tizenegy felé járt, amikor Janko hazafelé tartott a szolgálatból. A templom előtt éppen virítottak a hársfák. Olyan édes illat lebegett az egész falu felett, hogy az embernek dalolni lett volna kedve. Ötven éve, hogy itt álltak Marčával, talán egy héttel az esküvőjük előtt. Marca nevetett és sírt, azt mondta, nagyon boldog, és már semmi a világon nem hiányzik neki, csak egy kocsit szeretne, hogy egyszer végigparádézzon a falun, akár egy grófkisasszony. Akkor megígérte fiatal feleségének, hogy egyszer csinál neki egy kocsit. Most elkedvetlenítette, hogy nem tartotta be az ígéretét. Sötét volt a házban. Katka tegnap Pozsonyba ment, valamilyen kivizsgálásra, csak holnap jön haza. Főzött nekik egy fazék szegedi gulyást, hogy legyen mit enniük a három nap alatt. Akármilyen is Katka, gondolta, de háziasszonynak akkurátus. Dolgos, a házban mindig tisztaság van, s még nem fordult elő, hogy ne lett volna főtt étel. Belépett a szobájába, levetkőzött, aztán ment volna megmelegíteni a gulyást, de meggondolta magát, még felébresztené Jožkót. Már el is bóbiskolt, amikor a szomszéd szobából női nevetést hallott. Katka tehát előbb hazajött. De jó, hogy nevet, bár adná az isten, hogy valamiképp segítettek volna rajta. Ojból elszunnyadt, de a nevetés megint felriasztotta. Kiugrott az ágyból, s megállt a szoba közepén... Édes istenem, hisz ez nem a Katka nevetése ... — Ne, Joži, ne ... jaj... megfojtasz! — Ha megfojtlak, megfojtlak ... add ide azt a poharat. Felöltözött, és kiment a házból. Az égbolt tiszta volt, érezte a templom előtti hársfák illatát. Átvágott a kerten, és bement a pajtába. Leült a vendégoldalra, sokáig úgy maradt mozdulatlanul. Jožko öt-hatéves lehetett, még nem járt iskolába. Már este villámlott, s éjfél után nagy égzengés támadt. Marča ébresztette fel azzal, hogy fel kéne menni a bányához az árpáért. — Olyan szép volt, mikor arattuk, ha most elönti a víz, semmi sem lesz belőle. Menjünk, Janko. — Jól van, Marča, jövök máris. De a gyereket is vinni kell, egyedül nem hagyhatjuk itt... Fölmentek az ökrökkel a bányához. A villámok nappali fényt teremtettek. A kis Jožko lepedőbe csavarva aludt egész úton. Marča óvatosan, hogy fel ne ébressze, a szekérbe tette, s rohantak összehordani a gabonakévéket. Janko négy kévét markolt egyszerre, Marča kettőt. A vége felé már ő is négyet. Erős asszony volt. Egykettőre elkészült
