Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - FIGYELŐ - Rácz Tibor: Muzsikusszemmel

kan beidegződött mozdulattal, helyükről fölpattanva azonnal elzárják, ha valamilyen komolyzenei műsor közvetítésére kerül sor.

Okokat keresve nem csupán az iskolázottságra, a tanultságra, hanem a megszokásra is gondolnunk kell. Elsősorban pedig arra, hogy a ráolvasás itt nem segít. Sőt a tehetségkutatások, az „elitnevelés” sem oldanak meg semmit, nem is e problémakörhöz tartoznak, hiszen ezek feladata a felépítmény továbbfejlesztése, az alkotóerő kibontakoztatása, magának a művészetnek, a közérhető művészetnek a megteremtése.

A hivatásos kutató, a bíráló kritikus legfeljebb azt szögezheti le, hogy „az ízlésváltozás korszakait nem lehet átugrani, kihagyni” A távolság a népművészet tiszta forrásai és az ezekből (is) táplálkozó mai művészet között néha bizony túlságosan nagy, a közönség pedig a művészettől — alig merem kimondani — szórakozást, magasztos, felemelő, szép élményt vár, mindenesetre olyat, amely úgyszólván önkéntelenül, önműködően hat, amelyhez nincs szükség a befogadó felkészültségére.

A művész alkot, a közönség érdeklődik vagy unatkozik. A végeredményért, kettejük kapcsolatáért pedig rendszerint egymásra vagy a kritikára hárítják a felelősséget. A művészet spontán érdeklődést vár a közönségtől, a közönség sokszor csodát a művészettől, de mindennek csak akkor van igazán értelme, ha kapcsolataik kialakításában a kritika hídépítő szerepet vállal, s ez az összebékítő feladat új impulzusként, céltudatos irányítóként hat.

Érvelni, magyarázni, segíteni igen nehéz; tapintatosnak, de következetesnek kell lenni. Hiszen a művész szuverén egyéniség, s a kritikussal gyakran csak akkor ért egyet, ha az meg vele egyetért; sőt, néha a közönség is csak azért olvassa a kritikát, hogy jót bosszankodjék. Ha pedig a kritikát igazán úgy vesszük (s ez nem új szemlélet) mint műalkotást, amely hangsúlyt ad a műnek — akár dicséri, akár elmarasztalja azt —, kötelessége latba vetni a műfaj szakmai, társadalmi és politikai súlyát, úgy megjelenni, hogy mondanivalója legyen az emberről, a világról, a történelemről, a jelenről s a jövőről, élve mindazon értékekkel sőt érték- rendszerekkel, amelyek nélkül nem szü- lethetik meg maga a mindnyájunkhoz szóló műalkotás sem.

Ezeket a gondolatokat formálgatva, tíz egynéhány éves tapasztalataimat rendszerezve úgy próbáltam érvelni a „szakmabeliek” előtt, hogy meggyőződésem termékeny visszhangra leljen. Ügyeltem arra is, hogy az, ahogyan mindezt gyarló szavaimmal próbáltam elmondani, ne legyen brosúra-szagú, inkább lényegretörő: azok helyett szólva, akik a kortárs művészetet nem megilletődött reménytelenséggel, hanem érdeklődő műélvezettel szeretnék fogadni.

Rácz Tibor