Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - FIGYELŐ - Rácz Tibor: Muzsikusszemmel

M U Z SI KU S S Z E M M E Ĺ

Tapasztalatból tudom, hogy kis szóváltások gyakran rendkívül érzékletesen fejezik ki a nagy gondok lényegét. Ez jutott eszembe (lehet, hogy így olvastam valahol vagy hallottam valakitől — mindenesetre ismét rendkívül találónak, a dolgok sűrűjébe vágónak véltem ezt a megfogalmazást), amikor a közelmúltban művészeti problémákat fejtegetve egy ezzel foglalkozó intézményben a rám jellemző hévvel bonyolult beszélgetésbe elegyedtem

— hadd mondom így — szakmabeliekkel. Persze, tudom, a művészet a szó nemes értelmében érinthetetlen: küldetés, hivatás. Ez rendben is van. De mit kezdünk vele, s ez volt beszélgetésünk lényege, ha az alkotásba merülve, újat akarva, esetleg számolva a kritika toleranciájával is, nem vesszük észre, hogy nem talál kellő visszhangra, hogy „ránkszárad”. Tudom, illetlenség ezt így kimondani, de engedtessék meg nekem ez a kis túlzás az igényesebbek nevében, s bármilyen paradoxul is hangzik, a művészet érdekében.

Föllapozva a Magyar Értelmező Kézi- szótárt (hovatovább úgysem illik enélkül „eszmét futtatni”), a 980. oldalról ide másolom a Művészet címszót: 1. A valóságnak bizonyos esztétikai elvek szerinti, a lényeget kiemelő tükrözése, megjelenítése mint a társadalmi tudat egyik formája. (Szép, komoly, megfontolandó gondolat, de menjünk tovább, egzakt alapot adva a bevezetőnek.) 2. Erre irányuló, a művész egyéniségét is kifejező alkotó tevékenység.

A címszó még folytatódik, én viszont itt abbahagyom. Ezzel kapcsolatban mindig elgondolkoztat (és ez még ellenségeim — mert megóvandó az eltunyulástól, vannak hál’ istennek jószerivel — szerint sem pót- cselekvés nálam) a saját munkám értelme, nyugtalankodásaim kimenetele.

A művészet valójában az ember és az élet örömének vagy gondjának másokra erkölcsileg megtisztítóan, fölemelően, feledhetetlenül ható, az emberséget teljesebbé tevő megjelenítése. Éltetője viszont az a minden igyekezet ellenére megváltoztathatatlan tény, hogy előbb, és a kortárs szemlélődő véleményét tekintve végérvényesebben esik át vagy marad fönn a közönség ízléséből, befogadóképességéből megfont rostán, mint azon, amelyet az esztétika általánosan érvényes, már-már tudományos normáiból vagy a művészet- történettel kéz a kézben előfutárként haladó kritikai megállapításokból font számára a szakma. Még akkor is, ha a kritikát — amennyiben igazi — magát is műalkotásként tartjuk számon. Akkor érvényes mindez teljes mértékben, ha a művészet célját, az embert is megnevezzük.

Az olvasó, a néző, a hallgató itt nem egyszerűen önmagát, saját sorsát vagy sorsproblémáit, életelemeit keresi, hanem azt kívánja, hogy mindez emelkedettebben (vagy elmélyültebben) fejeződjék ki, mint amilyen a valóság.

Az ember nemcsak az életet, az eseményeket akarja olvasni, látni, hallani, hanem sokkal inkább valamit, ami mögöttük van, vagy bennük rejtezik.

S hogy ezt miért írom így? Dobos Ilonára hivatkozom (ezt többen tették már előttem is), aki kutatva, megfigyelve a közvetve vagy közvetlenül a népművészetből, a „tiszta forrásból” kiinduló mai művészet hatáselemét, különösnek találja, hogy „a pásztor, aki díszítésül maga is erősen stilizált, absztrakt ornamentikát használ, a mai absztrakt festészetet épp úgy nem érti, mint a közönség túlnyomó többsége.” Nem is beszélve a kortárs zenéről, ismerve a tényt, hogy az egész nap konzum olcsóságokat bömbölő rádiót so-