Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Szimonov: „Akar-e Moszkva háborút?”

azzal, hogy ezeket a filmeket csupán szórakoztatási szándékkal készítették. Sylvester Stallone és a hozzá hasonló gondolkodásúak gyakorlatilag növelik a nukleáris katasztrófa valószínűségét, bár nem hiszem, hogy ők személy szerint kívánják a világégést.

Ügy érzem, a tömegekre zúdított anti- kultúra paradox mivoltáról nem beszélünk eleget. Pedig kellene. Az antikultúra olyan, akár egy szklerózissal sújtott kamikaze. Elfelejtette, mi vár rá.

A valódi kultúrának persze más a küldetése. Nem engedi elfelejteni, hogy a térképen levő mákszemnyi pont is életet jelent, amelyet óvnunk kell. A mai lehetséges háború azért is különösen szörnyűséges, mert a szembenálló felek nem is látnák egymás arcát. Egy gombnyomás, és a többit már elvégzik az automaták. De teszem azt, ha annak a bizonyos militaristának, aki parancsot kapott Kolumbia elpusztítására — nem a körzet, hanem a la- tin-amerikai ország elpusztítására —, szóval ha ennek a bizonyos tábornoknak éppen Gabriel García Márquez Száz év magánya lenne a kedvenc könyve, akkor a célpont mögött rögtön felidéződne benne a jelenkor egyik legnagyobb írójának szülőföldje. Macondo mögött pedig ott látná az egész országot, ahol emberek élnek, egyéniségek, szívükben megannyi szenvedéllyel. Röviden: arcok. Én valahogy úgy hiszem, hogy ebben az esetben ez az absztrakt militarista meggondolná, megnyomja-e azt a gombot.

Visszatérve Amerikához, ma újra meg lehet ismételni, ami évtizedekkel ezelőtt is érvényes volt: az amerikaiaknak még ma is, csakúgy mint azelőtt, sajtó diktálta véleményük, elképzelésük van a mai szovjet emberekről. Ebből kiindulva a kultúra, így tehát a film is mint a legszélesebb tömegeket vonzó művészet rossz kezekben könnyebben válhat a félelemkeltés eszközévé, mint jó kezekben a béke hirdetőjévé. Az egymástól való félelem logikus következménye pedig — a háború.

Benéztem itt, az Egyesült Államokban, jó néhány könyvesboltba. A polcokon a szovjet irodalomnak se híre, se hamva. Ritka kivételnek számít, hogy végre, nagy késedelemmel megjelent Trifonov Az öreg című műve; ezenkívül azonban nem található itt meg sem Raszputyin, sem Belov, sem Asztafjev, sem Granyin, sem Fjodor Abramov, sem más vezető szovjet írók egyetlenegy könyve sem. Az amerikaiak

meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy irodalmunkon keresztül megláthassák a szovjet ember igazi arcát. Amikor az itteni kiadókkal tárgyal az ember, általában üzleti nehézségekre hivatkoznak, náluk állítólag nincs kereslet a mi irodalmunk iránt. Ez — bűvös kör. Hogyan lehet megállapítani, van-e kereslet vagy nincs, ha sok könyvet egyszerűen le sem fordítanak?

9 Ha már itt tartunk, az egyik — manapság oly divatos kifejezéssel élve — „kulturológusunk” azzal az ötlettel állt elő a Lityeraturnaja gazeta hasábjain, hogy miért ne fedezhetné anyagilag a Szovjetunió a szovjet szerzők műveinek angolra fordítását, vagy legalább a költségek egy részét. Kulturológusunknak amerikai kiadók sugalmazták ezt az elképzelést.-----Bizonyára így is el lehetne intézni

a dolgot. De ez csak részben oldaná meg a kérdést, hiszen a könyvterjesztéssel úgyis foglalkoznia kellene valakinek. Továbbá, én úgy érzem, van ebben a mi számunkra valami megalázó.

Ezzel egyidőben az amerikai magántőke nemritkán milliókat áldoz meglehetősen kétes értékű „jótékony célokra”. Pedig irodalmi kapcsolataink közvetlen összefüggésben állanak népeink egymáshoz fűződő viszonyával, amelytől szintén közvetlenül függ egy másik, nagyon komoly dolog — fennmarad-e egyáltalán az emberiség? Mellesleg, beleértve az amerikai kiadóvállalatokat is. Hogyan lehetséges a dolgok ilyetén állása mellett pusztán üzleti okokra hivatkozni?! Ami egyébként sem fedi egészen a valóságot.

Az amerikai kiadók, szerintem nem teljesítik morális kötelességüket. Néhány évvel ezelőtt például tárgyaltak a mi kiadóinkkal, és megegyeztek abban, hogy az USA sorozatot ad ki a XX. századi szovjet klasszikusokból, nálunk pedig hasonlósorozat jelenik meg az amerikai irodalomból. A mi kiadóink megtartották a szavukat, de az amerikaiak, sajnos, nem.

Körülbelül ugyanilyen fonák helyzet alakult ki a filmcsere terén is. Nemrég: például egy rendkívül érdekes filmet vetítettek az amerikai mozikban a serdülő- korúak erkölcsi problémáiról. A film címét nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy Ígérgetések klubja. Ehhez hasonló témát dolgoz fel Rolan Bikov Madárijesztő című filmje is. Meggyőződésem, hogy ha Amerikában bemutatnák a Madárijesztőt,