Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Szimonov: „Akar-e Moszkva háborút?”

komoly kasszasiker volna, és a film fog­lalkoztatná mind a fiatalokat, mind a fel­nőtteket. Vagy vegyünk egy másik példát. Volt szerencsém látni néhány részletet Szergej Bondarcsuk Borisz Godunovról szóló filmjéből, amelyben Bondarcsuk új­ra bizonyítja ritka nagy színészi tehetsé­gét. Nem kétséges, hogy ez a film szelle­mileg százszor gazdagabb élményeket nyújtana az amerikaiak számára, mint a Nagy Péter, amely ugyan jól elkészített film, mindamellett azonban meglehetősen üres; egy közönséges tévéfilm, amelynek forgatásához elég volt mindössze hat óra. Az ABC egyik csatornáján mutatták be. A mi Első Péterünk mellesleg szintén na­gyon tetszene az amerikai közönségnek. Erről meg vagyok győződve. Az amerikaiakban él a vágy, hogy meg­ismerhessék a mi népünket. Az érdeklődé­sük irántunk nagy és heves, csakhogy ez az érdeklődés üres könyvesbolti polcokra és „süketnéma” képernyőre talál. És itt nem szabad csak az amerikai felet vádol­nunk, hiszen sok minden függ tőlünk is. Mihail Szergejevics Gorbacsov nagyon helyes választ adott az egyik szovjet író kérdésére Genfben: „Ne hárítson minden felelősséget a politikai vezetőkre. Mi meg­állapodtunk a kulturális kapcsolatok bő­vítésében — önök meg találkozzanak és tárgyaljanak egymással. Genf szellemé­ben kell eljárni...” Most én is ezzel igyekszem foglalkozni itt, az Egyesült Államokban. Nevezetesen a Költők az iskolában elnevezésű társaság vezetőjével, Marjory Claire-rel folytatott beszélgetéseink során az az ötletünk tá­madt, hogy közös költészeti találkozókat szervezhetnénk a legtehetségesebb szov­jet és amerikai gyerekek számára. Moszk­vában is New Yorkban is. Az amerikai filmművészet olyan neves képviselőivel történő beszélgetések során, mint Warren Beatty és Francis Ford Cop­pola, érintettük annak a szükségességét, hogy kölcsönösen bemutassuk a tíz leg­jobb szovjet és amerikai filmet az USA-ban és a Szovjetunióban. Norman Mailer, William Styron és Allen Ginsberg írókkal való találkozásom al­kalmával az a gondolat született meg ben­nünk, hogy létre kellene hozni egy önkén­tes bizottságot, amely kulturális kapcsola­tainkat irányítaná. 6 Jevgenyij Alekszandrovics, Ön járt az USA-ban Genf előtt, amikor is a Los Ange- les-i filmfesztiválon bemutatkozott az Óvo­da című filmjével, és most,- a nagy jelen­tőségű csúcstalálkozó után is itt tartózko­dik, tehát azt követően, hogy a közvéle­mény tudomást szerzett a szovjetek szán­dékáról, miszerint az ezredfordulóig atomfegyverek nélküli világot szeretné­nek. Ön hogy érzi, változott-e a politikai légkör? — Kétségtelenül. Az amerikaiak közér­zete szemmel láthatóan javul — már bele­fáradtak a feszültség kényszerű szításá­ba. A becsületes, gondolkodó ember szá­mára világos, hogy ez a káros folyamat a szakadék szélére sodorta az emberisé­get. Az amerikai nép többsége békét akar. Ebből ered az óhajuk, hogy a szovjet köny­veken és filmeken keresztül megismerhes­sék népünk igazi arcát. A vasfüggöny re­szeléke okozta hályog még nem engedi tisztán látni az amerikai nyárspolgárt. Ezért nekünk, íróknak, szemorvosokká kell lennünk. Óvatosan, hogy a szemet meg ne károsítsuk, el kell belőle távolítanunk azt a dezinformációs tisztátlanságot, amely még akadályozza a tisztánlátást. Ez egyszersmind megfelel az ún. „egyszerű amerikai” óhajának. Én egyébként nem szeretem ezt az általánosan elterjedt ter­minust, mégpedig azért, mert idővel az egyszerű nép bizonyulhat a legbonyolul­tabbnak: kifinomultnak és fogékonynak. Erről a legutóbb is volt alkalmam meg­győződni, amikor Paul Winter jazz-zeneka- rával léptem fel egy műsorban Amerika- szerte. Winter együttese, az általuk ját­szott „környezetvédelmi dzsessz” egyike lesz a szovjet—amerikai kulturális kap­csolatok első fecskéinek. Addig is itt nép­szerűsítik zenei fantáziáinkat, amelyeket a Dicső tenger, szent Bajkál és a Lenne bár napfény örökké című dalok témáira szereztek, valamint egy dzsessz-szvitet, amely egy történelmi eseményről szól: a szovjet és az amerikai katonák találkozá­sáról az Elbánál. A szvit az én verseimet is magába foglalja. Láttam, hogyan fogadják ezek a legegy­szerűbb amerikaiak az ilyen koncerteket. Mint az éledő reményt, hogy népeink újra együttműködhetnek, újra megértik majd egymást, mint ahogy egyetértettek ott az Elbánál. A távoli folyó partján történt ta­lálkozás egyik veteránja ezt mondta ne­kem: „Két népet semmi sem köt jobban ösz- sze, mint a tudat, hogy közös ellenségük van. Közös ellenségünk akkor — a fasiz­

Next

/
Thumbnails
Contents