Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Szimonov: „Akar-e Moszkva háborút?”

kább ismeretlen háborúról van szó. A hátországban zajló olyan háborúról, amelyet a gyerekeknek, a nőknek és az öregeknek kellett végigszenvedniük. Ki is tudná itt, Amerikában, hogyan dolgoztak gyermekeink az esztergapadon, faládákon állva, liogy felérjék a késeket; hogyan esztergálták a lövedékeket, amelyekkel a katonák Berlinig űzték a fasisztákat. Ezek a gye- rekkezek is tartották a Győzelem zászlaját.

Kívánom, hogy az amerikai gyerekeknek soha ne kelljen saját szemükkel meglátniuk mindazokat a borzalmakat, amelyeket a velem egykorúaknak kellett átélni: a bombázásokat, az éhínséget, a kenyérjegyeket. Mindazonáltal az a véleményem, hogy a háború szörnyűségeit nem ismerni

— morális veszélyt jelent. Veszélyezteti a ma élő amerikaiakat csakúgy, mint a majdan felnövekvő nemzedékeket, amelyek majd az ország eljövendő arculatát formálják.

® Másrészt viszont, Jevgenyij Alekszan- drovics, az amerikai ijjúság szinte naponta találkozik a háborúval a kábeltelevíziós hálózatra vagy a videomagnetojonra kapcsolt otthoni „képládán” keresztül. Az olyan filmekre gondolok itt, amelyekre Ön azt a találó kifejezést használta, hogy „warnography” — a pornográfia szó analóg változatát „háború” kezdőszótaggal. Ez az új szókapcsolat egyébként a moszkvai sajtókonferencia után az amerikai lapok jóvoltából kelt szárnyra. A Rocky és a Rambo című filmek hódolói kénytelenek voltak visszavonulni.

— Amerika számos nagyszerű humanista filmet adott a világnak, például a Nagyvárosi fények, a Klein úr, a Száll a kakukk fészkére vagy az Amadeus; ezért amikor a Rambót megnéztem, teljesen megdöbbentett az az ellentmondás, amit a filmben történtek és a jobbára tizenévesekből álló közönség reagálása között tapasztaltam. Ez a film a szupermen-elmé- let újabb illusztrációja. Az orosz embereket valamiféle géppisztolyos neander-völ- gyieknek ábrázolja. Maga a háború — szórakoztató kis séta, térdig vérben. A filmnek semmi köze a művészethez, silány alkotás. Mit ér az ilyen jelenet: a főhős simogatja haldokló partnernője haját, aki mellesleg egy amerikaiaknak dolgozó vietnami kémnő. Ezután a szívszaggató jelenet után jöhet a kulturista: Rambo a bicepszeit fitogtatja premier plánban.

A legszörnyűbb azonban, ami engem különösen megviselt, a következő: minden egyes meggyilkolt orosz, minden egyes megkínzott vietnami lelkes tapsot váltott ki a nézőtéren. Azzal vádolni ezeket az amerikai tizenéveseket, hogy netán vérszomjasak és maguk is készek embert ölni, igazságtalan lenne. De naivitásuknál fogva az ilyen filmek hazugsággal hipnotizálják őket. És Rambo nem az egyedüli, aki ilyen módon hasznosítja imádnivaló bicepszeit. Amerikában egy sereg olyan film szerepel a mozik műsorán, amelyekben így vagy úgy lejáratják a szovjet embereket. Azokat, akik nem hagyják el a Szovjetuniót mindörökre, pokolfajzatoknak ábrázolják. Pozitív hőst, normális, gondolkodó szovjet embert, szóval olyat, aki ne volna agresszor, az itteni filmvásznakon nem látni. Anekdotába illő dolgokat lehetne erről mesélni. Az egyik kémfilmben például már egy névrokonommal is találkoztam — Jevtusenkónak hívták, aki persze nem lehetett más, mint a KGB tagja. A forgatókönyvíró, úgy látszik, fogta az első adandó vezetéknevet, amely időről időre feltűnik az amerikai sajtó hasábjain.

Több amerikai azzal próbált vigasztalni, hogy azért nem kell olyan komolyan venni az efféle ártatlan semmiségeket, hiszen ez a Rambo sem más, mint ábrándokba menekülés a valóság elől, kommerszfilm formájában.

® Létezik még egy érdekes változat, már ami a magyarázatot illeti. Neves amerikai szociológusok szerint Genf óta, amióta a szovjet—amerikai viszony borús egén áthatolt egy fénysugár, ezek már csak kimondottan szórakoztató filmeknek számítanak.

— Szerintem ez hamis érvelés. Volt szerencsém beszélgetni a vietnami háború egyik olyan itteni veteránjával, aki később fellépett ez ellen a kalandorpolitika ellen. Ö tulajdonképpen republikánus, és ma jelentős hivatali állást tölt be. Szóval, az az ember azt kérdezte tőlem, nem akarom-e megnézni a Rambo című filmet. „Sajnos, késő — feleltem —, már láttam.” Erre ő: „A legőszintébben bocsánatot kérek emiatt a szégyenletes szemét miatt. Szégyenkezem, ha rágondolok, pedig engem valaha közvetlen tapasztalatok fűztek ahhoz a Vietnamhoz, ahol Rambo garázdálkodik — ott veszítettem el a fél lábamat.”

Az ilyen filmek növelik a népek közötti bizalmatlanságot. Ez nyilvánvaló tény, bármennyire is védekeznek a filmrendezők