Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Nem elég az életnek csak a boldog oldalát felmutatni (Vaszilij Suksin vallomásaiból)

dolognak tartják, szégyennek, elképzelhetetlen gyalázatnak. Bármi más, csak ne a börtön. Börtönviselten megjelenni ott? Nem. Csak azt ne! De akkor? Mi legyen hát? „Elfeledteti”, eltünteti a nyomokat — azután majd hazatér. Inkább hazudni fog, de ekkora bánatot, ekkora szégyent nem hozhat az anyaja fejére. És a pénz? Nem küldhetett legalább egyszer valamennyit az anyjának? Nem. Mind szétszórta... Ez már egyik sajátos jellemvonása: a szakadék szélén is táncolni. De hiszen az ilyen élet értelmetlen! Az. Egész eddigi életét értelmetlenül, rosszul élte, szinte elherdálta. A birka „igazságos normái" — ostobaságon alapszanak. Prokugyin egész életdrámájának a lényege a „kicsiség normájá”-nak elvetésében rejlik. Gyermekkorában éhezett, sokat szenvedett, azután azt hitte, hogy pénzért megvásárolhatja lelki üdvösségét, de megértette, hogy tévedett. Nem tudta és sosem tudhatta meg, hogyan is van ez voltaképpen. Ám az élet sokat követelt tőle — hiszen a harmóniáért, a boldogságérzetért, a nyugalomért az emberek feláldozzák magukat. Ez nagyon sok, ha nem is minden, mert kevés ember képes harmóniában élni a világgal — az efféle művészet vagy ostobaságként, vagy nagy bölcsességként szokott megmutatkozni. Jegor nem volt bölcs, ostoba viszont nem akart lenni. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor megpillantotta anyját, megértette: nem leli meg az életben a harmóniát, a boldogságot, a nyugalmat, már semmivel sem törlesztheti le édesanyjával szembeni adósságát, örökké lelkiismeret-furdalásai lesznek. (...)

Vagyok olyan bátor, hogy megmondjam: izgatottan figyeltem azoknak az embereknek a gondolatmenetét, akik művészi alkotásnak tartják a filmemet. Le kell küzdenem a zavaromat és a szégyenkezésemet, és be kell ismernem, hogy ez nagyon fontos 'és ugyancsak értékes számomra. Most már más szemszögből nézhetjük a filmet, most már más mérce szerint mérhető a mű. Előttünk áll egy rátermett ember, aki jó, ha úgy tetszik, még tehetséges is. Amikor ifjú korában szembetalálta magát az első nagy akadállyal, talán tudattalanul meg akarta kerülni. így kezdődött a lelkiismerettel való kompromisszumok útja, elárulta az anyját, a társadalmat és önmagát Is. A félresiklott élet azután hamis, természetellenes törvénye szerint folytatódott. Lehet-e valami érdekesebb és tanulságosabb, mint felfedni egy elromlott élet széthullásának a logikáját? Amikor némely kritikus egy színjátékon a „rendezett” élet ábrázolását kéri számon, akkor azt félreértésnek kell minősíteni: nem áll ez ellentétben a dráma szóval?... A bonyolult dolgokba való behatolással — mint amilyen az ember benső világa is és ahhoz a valósághoz való viszonyulása, amelyben él — az emberiség tapasztalatokat szerez és okosabb lesz. Minden idők művészete nem véletlenül vizsgálta a lélek nyugtalanságát és — szükségszerűen — a zűrzavaros helyzetekből és a kétségekből való kivezető út keresését. Ebben az esetben, melyet választottunk, csak egy sors teljességében bemutatott képe rázhatja fel, győzheti meg az embereket. Jegor elrontotta az életét

— ez fontos, és az már nem sokat változtat a lényegen, hogy fizikailag is meghalt-e. Az a másik, az erkölcsi, a szellemi csőd — az a borzalmas. Szükségszerűen kellett beteljesülnie végzetének, a teljes megsemmisülésig. (...)

Az édesanyjával való találkozáskor véleményem szerint lelkének megvilágosulása a csúcspontra hág. Látta, hallotta, meggyőződött róla, hogy a legnagyobb emberi bűn, ha eláruljuk az anyánkat. Ezt az ember semmivel sem teheti jóvá, megsebzett lelkiismeretét már semmi sem gyógyíthatja. Ennek a megértését tekintsük élete legnagyobb tanulságának. Csakhogy éppen ebben a pillanatban szállja meg egy bizonyos közönyösség minden iránt, ami véget vethet — önmaga által elátkozott — életének.

Az a körülmény, hogy bosszúálló emberek ölik őt meg, s nem valahogyan másként hal meg, talán az én szerzői tévedésemnek is tekinthető, mert ez esetben a halál más, felületesebb értelmet is kap. „Hogyhogy — kérdezik tőlem felháborodottan egyes nézők —, talán az efféle szerencsétlenek számára nem létezik más kiút?” Miért ne létezne? Hiszen tanúi lehetünk sok olyan derék ember őszinte jóságának, akik önzetlenül segítő kezet nyújtottak Jegornak. Csak hát ő ezt nem tudta kihasználni, nem biztosította magát a tragikus véletlennel szemben.

Ami pedig a volt „haverjait” illeti, az ő esetükben nem is akartam lekerekíteni az éleket. Valóban a társadalomból kibukott kapcabetyárokról van szó, akiknek megvan a saját, elnézést a kifejezésért, filozófiájuk. Vezérük nem véletlenül mondja Jegorról: „Ugyan már, hát ember volt ez? Paraszt. Amilyenekkel tele van Oroszország.” Amint láthatják, nemcsak a „megjavult” tolvajon állnak bosszút, gyilkolják a meggyőződéses