Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Nem elég az életnek csak a boldog oldalát felmutatni (Vaszilij Suksin vallomásaiból)

egyéb szempontot sem visel el. Az emberekről gondoskodni kell, mégpedig azzal a tudattal kell gondoskodni, hogy az emberért való harc sohasem érhet véget. Sohasem jön el, sohasem szabad eljönnie annak a pillanatnak, amikor legyinthetünk és kijelenthetjük, hogy semmit sem tehetünk. Valamit mindig lehet tenni! Az embernek még a halála előtt is kell tennie valamit. Meggyőződésem, hogy a művészeknek, az összes alkotónak kötelessége, hogy úgy viszonyuljon az emberi lélekhez, az emberélethez, ahogyan az orvos viseltetik a páciense iránt.

A Vörös kányája ban egyszerű emberek, földművesek, egyszerű falusi emberk jósággal ajándékoznak meg bennünket. (...)

(Néhány szó a nyírfákról). Ha a hősöm simogatja a nyírfákat és szeretettel megszólítja őket, s beszélget velük, akkor azt gondolkodva teszi; sohasem lépne oda egy nyírfához csak azért, hogy megsimogassa. Mint földműves és férfi józanul nézi a világot, reálisan ítél meg mindent, ami körülveszi, de egyszerre úgy érzi, szeretne egyedül lenni, és egy kicsit meditálni. így hát gondolkodik, simogatja a nyírfát (valóban kedveli), közben megnyugszik, simogotja a nyírfát és szavakat mond, melyek éppen eszébe jutnak, és mindez segíti a gondolkodásban. Már ilyenek vagyunk mi, emberek, különféleképpen gondolkodunk: valakinek csak akkor támadnak jó, mélyenszántó gondolatai, ha közben csinál valamit vagy beszél. A szavak értelme ilyenkor nem magyarázható meg semmiféle szükséglettel, az adott esetben a gondolkodás elégíti ki a szükségletet. Am eközben az ember nem lép oda bármihez, ahhoz lép oda, ami megszokott számára és érthető ... Olyasmihez lép oda, ami mellett semmire sem kell összpontosítania gon- dondolatait, csak megoldani valami lényegeset, ami addig nyugtalanította. De azzal, hogy a „figyelemelterelő” objektumot önkéntelenül választja meg, számára természetes indítékok alapján, világossá válik számomra (erre már nekem, a szerzőnek van szükségem), ide és ide ment, önkéntelenül ezt és ezt tette, míg gondolkodott, ezeket és ezeket a szavakat mondta. Észrevette a nyírfát: odalépett hozzá, megsimogatta, megdicsérte, milyen szépen áll — kis időt eltöltött mellette, miközben szüntelenül gondolkodott ... Ez a szokása. Egy bensőleg tiszta és jó ember szokott így cselekedni, aki nem akar háborút az öt körülvevő világgal, s ha mégis rákényszerítik, akkor sírni kezd a lelke. De meg kell érteni a sírást is, és tudni kell, miképpen érhető el a békesség.

Ügy gondoltam, hogy minden néző megérti a nyírfák értelmét, hogy ő, a néző tudja, milyen nehéz lesz Jegornak eldöntenie, hogy most mihez kezd, hol hajtja nyugalomra a fejét, elvégre nagyon nehéz és kínzó ilyesmiben dönteni. Lehet, hogy a nyírfák éppen azért vannak, hogy velük könnyebb, elviselhetőbb legyen az élet. (...)

Amikor munkához látok — novellát írok, filmet készítek, egyszerre két szférával találom magamat szemben: az ember külső életével, viselkedésével, szavaival, mozdulataival és az emberi lélekkel: eltitkolt gondolatokkal, szorongásokkal, reményekkel (...) Legjobban a „lélek története” érdekel, ennek megaragadása kedvéért sokat el szoktam hagyni annak az embernek külső életéből, akinek a belsője izgalomba tudott hozni. Alkotómunkámmal kapcsolatosan néha azt olvasom, hogy „életképfestő” vagyok. Honnét veszik ezt? Hiszen az én elbeszéléseimből sohasem derül ki: téli vagy nyári történetről van-e szó. Nem, egyáltalán nem az a fontos számomra, hogy a kritikusok szemében valami más legyek (egyébként mit tudom én, mi vagyok), ám az igazság tekintetében békén kell hagyni a zsánerfestőt. És egyáltalán nem hiszem, hogy a mindennapi élet ábrázolását egy csöppet is le kellene becsülni. Ahol az igazság jelen van, ott szükség van rá. Néha nehéz feltárni lelkűnkben az igazságot.

Jegor Prokugyin kétségtelenül erős személyiség. Tetszenek nekem az erős emberek, a filmnovellámban élvezettel írtam meg, hogy legnagyobb fájdalma pillanatában Jegor csupán összeszorítja a fogát, s önmagára haragszik, amikor nem tud, nem képes sírni: pedig talán megkönnyebbülne. Miután elkezdtem nap nap után bogozgatni ennek az embernek az életét, megértettem, hogy a novellisztikus elbeszélésben nem mondtam róla igazat, általánosságokkal, a lelke igazának teljes kifejezése nélkül intéztem el őt. Azután sem sikerült kifejeznem a teljes igazságot, de véleményem szerint elkerültem a sablonokat az erős ember ábrázolásában. Mint minden tehetséges ember, Jegor is büszke, húsz éven át gondolt az édesanyjára, ám ahhoz, hogy hozzá nem méltó módon

— kopaszra nyírva, rongyosan, akár egy koldus — jelenjen meg az édesanyja előtt, nem volt lelki ereje. Szüntelenül halogatta a látogatást, mondogatta magában, hogy talán majd máskor, de így nem. Ott, ahol született és felnőtt, a börtönt a legutolsó