Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Nem elég az életnek csak a boldog oldalát felmutatni (Vaszilij Suksin vallomásaiból)
honnét van pénze olyan sok utazásra? (Mi marad azoknak, akik nem barangolhatnak annyit gitárral a nyakukban, akiknek nincs idejük a tajga „meghódítására”, nem beszélve a családokról, akiknek az egyhónapi szabadságuk alatt minden évben végig kell látogatniuk a különböző vidékeken élő sok-sok rokonukat... Nos, azoknak talán irigykedniük kell? Talán még irigykednének is, ha hinnének nekik. Az a gyanúm, hogy az efféle hősöknek senki sem hisz. Akkor miért vándorolnak hát egyik könyvből, egyik filmből a másikba? Miért tökéletesítik egyre őket — talán hogy példaként szolgálhassanak? Talán már annyira ostobák vagyunk, hogy nem látjuk és nem érezzük, hogy az ilyenféle nevelés ellenkező hatást vált ki? (...) Gyakran élünk ezekkel a kifejezésekkel: rossz film, gyenge regény, középszerűség, banalitás és így tovább. De miért nem mondjuk: hamis film, hamis regény? Hiszen éppen ez az attribútum — a meghamisítottság — jelent gyengeséget, banalitást. Időnként azt olvassuk az ismertetésekben: „A szerzőnek nemesek voltak a szándékai, de ...” — istenem, ugyan kinek nincsenek nemes szándékai, amikor dolgozni kezd egy könyvön, egy filmen? Milyen nemes szándékról van szó például? A pénzkeresésről? Akár arról is. Hiszen minden művész keresni akar, elvégre meg kell élnie valamiből. De azt is ellenvetheti, hogy hiszen vannak ügyes fusizók, akik... Ámde mi most a művészekről beszélünk. Akkor pedig felmerül még egy kérdés: vajon csalhat, hazudhat a művész? Hazudhat. Beszéljünk tehát a művészekről. Az egész probléma lényege a következő: bátrabbaknak kell lennünk, hiszen az igazságról van szó. Csupán egyetlen rossz szándék létezik: ha tudatosan megkerüljük az igazságot. Miben kell voltaképpen bátrabbaknak lennünk? Bátrabban be kell hatolnunk az élet mélyére, nem szabad félnünk például az élet fekete szakadékaitól. Akkor mondhatjuk igazán, hogy az emberért harcolunk. Mi másért is? Különben úgy festene a dolog, mint a Moszfilm fő épületének a főbejárata: nagy, díszes, csak éppen ... Örökösen zárva áll. Az emberek az oldalsó kapun járnak be az épületbe, egész nap közönséges ajtókon át járnak épületből épületbe. A stúdiókban folyik az élet, a munka. A díszes főbejáratra senkinek sincs szüksége. (...) Érzem, hogy meg kellene magyaráznom egy problémát. Mi legyen a különféle hará- csolókkal, bürokratákkal, akiknek az ábrázolása abszolút valósághű? Erkölcsös figurák ezek? Nem. De mint irodalmi típusok nem is erkölcstelenek. Ezen alakok olyan igazságok, amilyenek minden korban (a szocializmusban is) megtalálhatók, és amelyeket feltétlenül ismernünk kell. A dolgozó ember igazsága és az élősködő igazsága. A jó igazsága és a rossz igazsága — voltaképpen ez a művészet tárgya. Ez a legmagasabb Erkölcsiség, következésképpen — a legnagyobb Igazság. Erkölcsös vagy erkölcstelen lehet a művészet, ám a hősök sohasem. Csak erkölcstelen művészet hozhat létre nem valósághű (hamis) hősöket — pozitívakat és negatívakat (ha ezeket egyáltalán hősöknek tekinthetjük). Efféle aspektusból beszélni az erkölcsösségről vagy az erkölcstelenségről tulajdonképpen ostobaság. A becsületes, tisztességes művészet nem szokott ujjal mutogatni: nézzék csak, uraim, ez erkölcsös, amaz nem erkölcsös, hanem komplex módon közelít az emberhez, és azáltal akarja tökéletesebbé tenni, hogy igazat mond róla az embereknek. Tanítani kell az embereket, ám ha azt a szerint tesszük, hogy vagy fekete valami, vagy fehér, akkor inkább nincs szükség tanításra. Mert a tanulók ellustulnak, elkezdenek ügyeskedni, hajlamosakká válnak a becstelenségre. Elvégre nagyon kényelmes dolog egyáltalán nem vesződni a nehéz példával, hanem leírni az eredményt a tábláról. Az erkölcsösséget egyébként színlelni is lehet. És elég gyakran szokták is színlelni. Könnyen is élnek némelyek — „egyetértésben” ... (1968) NÉHÁNY SZŐ A SZÜLŐFÖLDRŐL Milyen lehet a tenger? című filmemmel kapcsolatosan névtelen levelet kaptam szülőföldemről, az Altaj vidékéről. „Ne állítsd senki elé se példaképül önmagat, ne hozz szégyent a szülőföldedre meg a mi fejünkre.” Ezt követően az Altajszkaja pravda recenziót közölt a filmről (amit egyébként az Altajban forgattam); a sikertelenség megállapításán kívül a lap kioktatott a film sikertelenségének okát illetően is: elszakadtam az élettől, még azokról a változásokról sincs tudomásom, amelyek oly szembe-