Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Nem elég az életnek csak a boldog oldalát felmutatni (Vaszilij Suksin vallomásaiból)

ötlőek a szülőfalumban .. fis még egy visszhang a szülőföldemről: a Bijszkij rabocsij című újság ugyanezért bírálta meg a filmet. A központi sajtóban is kifejtette néhány földim ugyancsak elmarasztaló véleményét a filmről. (...) Ha azt írnám, hogy ez egy cseppet se bánt, fölöslegesen hazudnék. A levelek és a recenziók nem várt súllyal nyomták a lelkemet. A filmbe igen sok energiát és fáradságot fektettem, egyébiránt ez nem túlságosan fontos, hiszen munka nélkül még gyenge művek sem születnek), az volt a fontos, hogy a filmen azzal a nem mindennapi szeretettel dolgoztam, melyet szülőföldem, az Altaj iránt hordok a szívemben — ez az egy volt a legfontosabb számomra, reméltem, hogy ezt senki sem vonja kétségbe. Nem akarok alakoskodni, és nem mondom kokettálva: „Elgondolkodtam mindezen... Feltettem magamnak a kérdést:

S ha mégis igazuk van? Valóban elszakadtam volna a szülőföldemtől? ...” Nem, nem akarok alakoskodni. Senkinek sincs szüksége, hogy bizonygassam, mennyire szeretem a szülőföldemet, hogy végképp nem szakadtam el tőle — erről sincs szó. Ám a szülőföldemről, az iránta érzett szeretetemről beszélnem kell, még ha nem is hozok fel semmiféle bizonyítékokat. Régóta készültem erre. És megmondom, miért.

Sokan vagyunk, akik (a legkülönfélébb Indokokból) elhagytuk a szülőföldünket (most természetesen a szűkebb pátriáról beszélek), akaratlanul is bizonyos sebeket hordozunk magunkban — bűntudatot és szomorúságot. Évek múltán ez a szomorúság kicsit elhalványul, de nem múlik el egészen. Amikor a nagyvárosokból hivatalos útra vagy szabadságra a szülőföldemre utazom, talán épp ezért hízelkedem valahogy esetlenül a földijeimnek. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én egy kissé eltanácsta- lanodom. A földijeim velem szembeni viselkedésében valamiféle kendőzött kelletlensé- get és neheztelést érzek — talán amiért évekkel ezelőtt eljöttem onnét, most pedig, „lám csak, megjelent”. Más íróknak a szülőföldre való visszatérésről írott karcolatait vagy elbeszéléseit olvasva melepő módon épp ezt a motívumot nem találom: ők egy cseppet sem tanácstalanodtak vagy bizonytalanodtak el. Talán nem kényszerültek rá? Vagy egyszerűen megfeledkeztek róla, miután már elteltek az utazás emlékeivel? ... Nem értem ezt a jelenséget. Nekem beszélnem kell erről, mert minduntalan valamiféle kellemetlenséget érzek, sőt szégyenkezem — semmi okom sem volt rá, és elmentem ... És közben odahaza már nem is az enyém semmi, elveszítettem az illetőségi jogomat. Szeretném mindezt megmagyarázni magamnak. Jogom van a szülőhonomhoz? A szülőföldemhez, ahhoz a tájhoz, mely bölcsőm ringatta, ahol felnőttem? Jogom van. Ügy érzem, mélységesen jogom van, hogy ezt állítsam, mert egész életemben szívemben hordozom a szülőföldemet, egyszerűen szeretem, a lelkemben él, erőt merítek belőle, ha nehézségeim támadnak, ha fáradtnak érzem magam, s ha nyomja valami a szívemet ... Végképp nem beszélem be magamnak ezeket az érzelmeket, nem mentegetőzöm miattuk a földijeim előtt, mert hiszen az enyéim ezek az érzelmek — az énem. Senkinek sem szándékozom magyarázgatni, hogy ez már így lesz, boccsássák meg a faragatlan nagy szavakat, míg élni fogok ezen a földön. (...)

(1973)

A VÖRÖS KÁNYAFA

Kissé izgatottan ajánljuk figyelmükbe a Milyen lehet a tenger? című legújabb filmünket. Lámpalázunk van, természetesen, mert egy még újabb filmet jöttünk forgatni önökhöz. Ezért még egyszer akkora felelősséget érzek. Ennek a filmnek az alapján majd elképzelhetik, hogy vajon milyen új filmet várhatnak tőlünk. Később mesélek majd a tervezett filmről, arról, hogy miről szól majd, és miért vagyunk itt önöknél — Be- lozerszkben. De most inkább erről a filmről ejtünk néhány szót, amit eljöttek megnézni. (...)

Hogy miről szól a film, arról nem akarok beszélni, mert hamarosan maguk is láthatják. Csupán szeretném felhívni a figyelmüket, hogy nem a szüzsét akartuk bonckés alá venni, nem éredekel bennünket, hogyan utazott Ivan és Nyura délre, a meleg tengerparti fürdőhelyre, hanem hogy úgy mondjam, bensőjüket, érzelemvilágukat, belső életrajzukat vizsgáltuk. Mint a forgatókönyv szerzőjét és a film rendezőjét, az adott esetben nem a külső helyzetek érdekeltek, hanem az a lelkiállapot, melyben a mi orosz emberünk, egy földműves leledzik, s amelyben él. Nézetem szerint jőlelkű, kissé talán