Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Csicsay Alajos: A nadrágszíj. (elbeszélés)
— Esküdj meg, hogy visszaadod Pernyének! — Látod, mégsem vagy te olyan gonosz. — Azzal a lábait maga alá húzta, s térdelve, jobb kezének két ujját a magasba emelve így szólt: — Esküszöm az élő istenre! — Jól van, most már elhiszem — mondtam, s odavezettem őt az odvas fához, de mielőtt felfedtem volna titkomat, még megfogadtattam vele, hogy senkinek nem mondja meg, hogyan került elő Pernye nadrágszíja. — Pajtikám, amit neked Mise Lajos unokája ígér, azt úgy vedd, mint a szentírást. — Ne haragudj, még azt sem tudom, hogy hívnak. — Mint a nagyapámat, Lajosnak — s azzal sietve eltávozott. Valahogy nem éreztem megkönnyebbülést. Viszont kétségtelen, hogy a szíjjal történt eset óta teljesen megváltozott az életem. Zárkózottabb lettem. Sokat ücsörögtem a kunyhóm előtt, és olyan dolgokon töprengtem, amelyek azelőtt eszembe sem jutottak. Évek múltak el, s a szíjjal történt ballépésem emléke szinte nyom nélkül a homályba merült. Csakhogy ami elmerül, az egyszer fel is bukkanhat, akár a vízbe fúlt ember... Már legénykorban tartottam, bejártam a faluba a többi fiatal közé, némelyikkel barátságot is kötöttem. Már amelyikkel lehetett, mert voltak, akik nem akartak befogadni maguk közé. Tanyánk ugyanis a másik, a jóval messzebb levő falu határához tartozott. Ezért iskolába is más gyerekekkel jártam. Itt én megmaradtam örök idegennek. Ők alig ismertek engem, én viszont jól ismertem mindannyiukat. Nemcsak a fiúkat, hanem a lányokat is. Szép lányok laktak a faluban, ragyogó szemű, dús, fekete hajú lányok. Mind közül a legszembetűnőbb Rózsi volt, magas, karcsú és folyton mosolygó. — Jobb, ha őt békén hagyod! — figyelmeztettek. — Rózsi a Pernye nője. Aki közeledni mer hozzá, annak Pernye összetöri a képét. Ogy félti őt, mint tehén a borját. A lány meg csak azért is bolonddá teszi. Megígérte ugyan, hogy a felesége lesz, de közben másokkal szemez. Most éppen egy hajókormányossal. Tudomásul vettem a dolgokat, és Rózsit elkerültem. A lelkem mélyén mégis örültem neki, hogy Pernyét cukkolják. Ogy kell a nagypofájúnak! Gyerekkorától kezdve basás- kodott mindenki felett, legalább a nője szedje őt ráncba. Egyik este, mikor bementem a faluba, azzal fogadtak, hallottam-e a hírt. — Milyen hírt? — kérdeztem. — Pernye felakasztotta magát a Rózsi miatt. — Hihetetlen! — Pedig így van. A Rózsiék almafájára kötötte fel magát a bolond, a saját nadrágszíjával. — Nadrágszíjjal? — kérdeztem csodálkozva, és éreztem, hogy a vér kiszökik az arcomból. — Nadrágszíjjal? — kérdeztem ismét, s a világ elkezdett forogni körülöttem. — Talán nem mindegy, mivel? Tehette volna akár borjúkötéllel is. Bolond az ilyen... A temetésen Rózsi a koporsó fölött sírdogált, talpig feketében; nem tudom, bánta-e vétkét? Nekem viszont egyre nőtt a lelkiismeret-furdalásom. Meglehet, ha otthagyom rohadni azt a vacak holmit a fa odvában, Pernye még ma is élne.
