Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Koncsol László: Ütemező VI. (Színes magyar verstan)
ÜTEMEZŐ VI. (Színes magyar verstan) Koncsol László Molosszus Ezt a verslábat a szakirodalom valamelyik északnyugat-görögországi, épeiroszi (latinul Epirus, ma Ipirosz) táncra, a híres Zeusz-jóshelyet, Dódonát koszorúző zord, kétezer méteres hegyek lakóinak egyik tánclépésére vezeti vissza, tegyük hozzá, elég bizonytalanul. Mindezt a cáfolat szándéka nélkül, csupán mint tényt nyugtázzuk. Ha viszont igaz ez a feltevés, akkor verslábunk a molosszozs törzs nevéből eredne; ők éltek azokban a mély épeiroszi völgyekben. (A molossziaiak úgy tudták, hogy Akhilleusz fiától, Neoptolemosztól származtak.) A kérdést azonban mintegy magánhasználatra, amolyan ismeretgyarapító és szellemi izomerősítő játékként, a nyelv felől is megközelíthetjük. A molosz vagy mólosz főnév az ógörögben munkát, fáradalmat, erőlködést, de csatát és viadalt is jelentett. A mólüó ige gyöngítést, elerőtlenítést, illetve fogyást, lassú enyé- szést jelölt. A molisz módhatározó jelentése: alig, nehezen, üggyel-bajjal. A molübdosz főnév (innen a molibdén, egy elem — egy nehézfém — elnevezése) az ólom ógörög neve volt. Ebből a távolról sem teljesen leltárba vett görög szócsaládból jól megértjük, miért is kaphatta az ókori elméletíróktól a három hosszú szótagból álló, hat időegységnyi, a magyarban érzékletesen andalgónak, még szemléletesebben hengergőnek, Arany által ugyancsak találóan vánszorgónak mondott versláb a molosszosz nevet: tá-tá-tá. (Jele: — — —). Ahol ugyanis ez a versláb jelenik meg, ott a vers ritmusa, mintha szövetei ólommal telítődtek volna, a molosszusok számának, az „ólom” mennyiségének arányában elnehezül. A molosszus rokonsága kétágú. Egyfelől beletartozik a két hosszú szótagú, négy időegységű, szintén ritmusfékező hatású spondeusz, bár persze ő nem olyan súlyos személyiség, mint háromtagú bácsikája, a „vánszorgó” vagy „hengergő”. Érdemes ezt megtapasztalnunk a tá-tá és a tá-tá-tá versláb-sémák összehasonlító Ismételgetésével, esetleg egy lassú csárdás és egy keringő ritmusának mérlegre tételével, vagy két vers egybevetésével, például a ritmusok utolérhetetlen mesterének, Weöres Sándornak művéből. „Szent kert, / bő lomb: / tárt zöld / szárny, / fönn lenn / tág éj / jő, kék / árny. / Négy fém / cseng: Szép, / Jó, Hír, / Rang, / majd mély / csönd leng, / mint hült /hang.” Ez az első, a spondeuszi Kínai templom. A mérleg másik, molosszusi serpenyőjében pedig álljon a költő Szán megy el az ablakod alatt című remeke: „Ej-mélyből fölzengő / — csing-ling-ling — száncsengő. / Száncsengő — csing-ling-ling — / tél csendjén halkan ring. / Földobban két nagy ló I — kop-kop-kop — nyolc patkó. / Nyolc patkó — kop-kop-kop — / csönd-zsákból hangot lop. / Szétmálló hangerdő / — csin-ling-ling — száncsengő. / Száncsengő — csing-ling-ling — / tél öblén távol ring. Egy másik ágon a három rövid szótagú tribrachisz tartozik a molosszus atyafiságába. Ha a tánc nyelvére fordítjuk le viszonyukat, mindkét versláb a keringő ütemével azonos, de a tribrachiszt (ti-ti-ti, ti-ti-ti) egy kisegér lejti igencsak szaporán, míg a molosszus
