Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Csicsay Alajos: A nadrágszíj. (elbeszélés)
•vettek maguk közé. Érthető hát, hogy gyűlölet lobbant fel bennem irántuk. Különösen Pernye, a bandavezér iránt,aki nagydarab, bunkó legény volt, s egy fejjel magasabb a többinél és jóval erősebb is... A váratlan vendégek ruháikat rakásra dobálták, s csak ingben-gatyában szaladgáltak. Irigykedve vettem észre, hogy mindegyiküknek nadrágszíja van. A legszebb a Pernyéé volt, talán a villogó rézgombjai miatt. Ilyen kellene nekem is, sóhajtottam, de a gondolattól, hogy ellopjam, megrémültem. Ö, nekem ilyen nadrágszíjam soha nem lehet. Nincs nekünk pénzünk holmi cifraságra ... Aztán, megáll a nadrág és én derekamon szíj nélkül is. Akkor meg minek? Mégis addig-addig sündörögtem a levetett ruhák körül, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy Pernye nadrágján matatok. A futballozók rám se hederítettek, mégis, mire leszedtem a szíjat, azt hittem, a szívem kiugrik a mellemből. Az elcsent övét remegő kézzel föltekertem, s a zsebembe csúsztattam. Hideg és súlyos volt, mintha alvó kígyó érintette volna a bőrömet. Lassan felálltam és elsomfordáltam. Elbújtam, ha netán keresnének, ne leljenek rám. Állítólag nagy csetepatét csaptak, szegény Ambrust még meg is verték, mert rá gyanakodtak. Én úgy tettem, mintha nem tudnék semmiről. Bizonyíték nem szólt ellenem, a lopott tárgyat elrejtettem egy odvas fába, s később is csak akkor vettem elő, ha biztos voltam benne, hogy senki nem lát. Haza nem vihettem, mert ha anyám észreveszi, agyonver miatta. Semmit nem gyűlölt jobban, mint a tolvajlást. Az volt a véleménye, hogy aki lop, abból előbb-utóbb betörő lesz, a betörőket pedig kivétel nélkül felakasztják. A mi családunkban érjen mindenki tisztességes véget. Szegény anyám, ha tudta volna, hogy a bűnnek hányféle változata van, s hogy a bíróságnál még nagyobb hatalom is létezik ... Az ellopott nadrágszíj csak kezdetben jelentett némi örömöt; a gyomok elleni csatározásban használt bunkósbotomhoz erősítettem. Tisztnek éreztem magamat általa, de csakhamar rájöttem, mit sem ér az olyan érték, amelyet mások nem csodálhatnak meg. Pernye szíját pedig nem mutogathattam. Az odvas fa mint egy páncélszekrény őrizte. S egy szép napon azon kaptam magam, hogy meguntam a játékot. Napok múltak el, s a szíjat elő sem kapartam az avarból. Elhatároztam, ha ismét eljönnek futballozni a fiúk, visszacsempészem a ruháik közé. Ám hiába vártam, nem jöttek. Arra is gondoltam, hogy egy este beosonok a faluba, bedobom Pernyéék udvarába és elszaladok. De hogy tudtam volna én az udvarunkból elszabadulni, mikor éppen este volt a legtöbb munka. Mit mondtam volna, hová megyek? Sok gondot okozott nekem az a szíj. Néha órákon át töprengtem, hogyan szabaduljak meg tőle. Egyszer aztán kapóra jött a Pernye bandájának egyik tagja. A nagyapját jobban ismertem, mint őt. Habókos öregember volt, erősen vallásos, csak éppen templomba nem járt, mert istentisztelet alatt szokta irtani a mácsonyát a gabonaföldeken. Közben imádkozott és fennhangon énekelt, mindig valami Mária-éneket. Ezért elnevezték őt Mise Lajosnak. Egy napon ennek a Mise Lajosnak az unokája jött oda hozzám. Izmos kamasz volt, az arcán látszott, hogy már borotválkozik is. Letelepedett mellém a kunyhóm elé, és minden teketória nélkül így szólt: — Add elő a nadrágszíjat, kölyök! — Miféle nadrágszíjat? — hebegtem. — Ne játszd az eszed! — mondta keményen. Azelőtt én ilyen kifejezést soha nem hallottam, félve pislogtam rá. — Könnyíts a lelkeden, pajtás! — szólt barátságosabb hangon. — Tudod, hogy a lopás halálos bűn ... Kezdtem tétovázni. Valóban szeretnék megszabadulni attól a vacak szíjtól, de hátha csak elveszi tőlem és Pernyének nem adja oda. — No és ha nálad lenne, te visszaadnád a gazdájának? — kérdeztem. — Ugye, mégiscsak bevallód, hogy te vetted el? Tudtam én akkor is, hogy te vagy a tettes, nem az Ambrus. Ennyivel is több vétek nyomja a lelkedet, hogy más szenvedett helyetted. — Nem bántlak, ne bőgj, csak add ide a szíjat! — Nem, mert megtartod magadnak — tiltakoztam. — Még gyanúsítani is mersz? Te elvetemült. Megállj, megmondom az apádnak.
