Irodalmi Szemle, 1986

1986/5 - Poór József: Kései látogatás (elbeszélés)

Mert a kölyök fülig szaladó mosolya egyértelművé vált a leintéssel: Nekem ugyan darálhatsz, öregem.

És bármennyire is összejátszottak a körülmények: lám, itt vannak a vadonban, karnyújtásnyira zajlik a titokzatos ház élete, Kobak mégis csalódást érzett. Rádöbbent, hogy Behemótnak csak arra szottyant kedve, hogy félőrült némajátékát, amint a vénséges asszonyt tetszhalottként riasztgatja, közönség elé vigye, s nézőnek (amit megtiszteltetésnek végképp nem tartott) őt és Verébkét találta méltónak.

Valójában a jelenet hátborzongatóbbra sikerült, mint Behemót gondolta.

Kobak felállt és megrázta magát, mint a vízből kijövő kutya a sörényét.

— A TERV beindult — szólt Verébkére. Átlendültek a sövénykerítésen, és Behemót felé vették lépteiket.

— Az ibolyái — szólt Kobak a suszterre. — Szagolja alulról vagy felülről — s egy maroknyit a lába elé hullajtott.

Azzal nagy dérrel-dúrral a kapuhoz csörtettek, s az ajtót, akár az északi szél, a kapufélfához ragasztották.

Mikor azonban Verébke kilépett az utcára, Kobak az ajtó innenső oldalán maradt. Öles ugrásokkal a vadhajtásoktól burjánzó rózsabokrok mögött termett, s már annak lombja közül villant szeme fehérje.

Behemót (mintha a gyerekek itt se jártak volna) az „Amerre én járok, még a fák is sírnak” kezdetű dalt cifrázta, s egy megfeketedett kaptafával hadonászott. A nagysága zsalugáterei továbbra is bénán lógtak.

Kobak hanyatt dőlt a fűben, s a nagyságán járatta az eszét. Csak annyit tudott meg az asszonyról, hogy valamikor régen megkísérelt kitörni a városnegyed fojtó légköréből, de úgy megragadt itt, mint tenyérben a tövis. Kiheverhetetlen sebei a környék torz alakjai közé juttatták, és gúnynevének megszületésével — Ilonka nagysága — sorsa végképp megpecsételődött... Ám Kobak nem folytathatta elmélkedését, mert Behemót hangja visszaszólította a jelenbe.

— Elmentek — állt meg a suszter a zsalugáter árnyékában. — Azt mondtam, elmentek — ismételte, s fülét a deszkalécekhez nyomta.

Mintha Behemót a néma csöndből is értett volna, visszatámolygott a kaptafához és munkához látott.

— Ha nem tudná — traccsolta a kopácsolás közti szünetben —, mindkettő árva. — Azzel odament az ablakhoz, és ismét bekopogtatott. — Azt mondtam, árva kis varjak, érti? Ilyen árvák — mutatta sovány ökleit, magára bökött, aztán béna szárnyakként lógatta karjait. — Nem éhes?

Behemót a csöndre ráválaszolt. — jó. Akkor én sem eszek.

Kobak a meglepetéstől alig tért magához. „Ezek mint a gerlék”, gondolta, s két tenyerébe fektetve állát tovább figyelt a levelek rései közül.

Behemót hirtelen eltűnt a láthatórból, s Kobak nyomban iszkolt a bokrok mélyébe.

— Hijjnya, a csípás teremtésteket — csapott le a suszter hangja. — Eltáguljatok! — hadonászott a benőtt udvar szövevényeiben, majd visszatért az ablakhoz.

— Kezeit csókolom, naccsága, igazán elmentek. Együnk valamit, mert már kopog a szemem az éhségtől.

Kobak csodálkozása egyre nőtt, elvégre ezt a csendet csak egyféleképpen lehet értelmezni. De hát Kobakot nem lelkesítette Behemót gondolata, s vállait sem nyomta annak hatvankét éve.

— Maga túlságosan gyanakvó, kézit csókolom — vitázott a csenddel az öreg —, de hát enni kell!

Sarkon fordult, s egy üveg borral tért vissza, melyet letett az asszony szobájának a küszöbére. Majd asztalkát hozott és ülőalkalmatosságot.

—■ Paprikás krumplit főztem — mondta furcsa konoksággal. — Fenséges íze van.

Majd felhajtotta a második pohár italt.

— Aztán ez a bor sem misebor. De nem ám — folytatta a monológját Behemót. — Na, ideje rikkantanom — reccsent a hangja, és felállt. S mint a holdra vonító kutya, elhúzta a hangját. — A hó-ó-ó-ó-hér vigye el! — majd sikoltott egyet. — Az utcán azt beszélik — fordult az ablak felé —, Behemót a naccságát fojtogatja. Na, ne féljen, amíg ezt hiszik, békén is hagynak bennünket — mondta, aztán tovább „eszegette” az itökáját. Majd miután „tápláléka” elfogyott, hálaadón felsóhajtott. — Áldja meg a jó