Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - Koncsol László: Ütemező II. (színes magyar verstan)

s pattogó zöngétlen zárhangjait. A sorok különböző helyein, változó arányban felbukkanó spondeuszok és az ilyen nyelvzenei fogások magyarázzák az idézett rész erős művészi hatását.)

A spondeusz, ha kell, az anapesztusokat (ti-ti-tá) is lassítja és súlyosbítja. József Attila Balatonszárszójának második része „lebegő” verslábakból épült, de a szükséges helyeken szinte minden sor élén „lépők” foglalják el az anapesztusok helyét: „Míg ni/i/r?|talanul | forgott \ nagy, lágy | habokon az az éj, / a csónak alatt hűvös öblögetési kotyogván, / én m/uc?|tomat ott | leltem | piros ölben, amint a szeszély / meg a ter|mé.szef | gyönyörűn lecsapott rám. / Én /dz|tam előbb, | mert ősz | volt már, | s aki emberi lény, / az mind | szomorúbb, mikor újra tanulna remegni: / kettős | remegés | tölt: vágy | s hűvös árnyak igy ősz elején, / mikor el|kezdnek | a szelíd öregek köhögetni.” Ugyanígy idézhetnénk József Attila Reggeli fény, Petőfi Egy gondolat bánt engemet, Babits Alkonyi prológus, Thamyris, Gondok kereplője, Kosztolányi Európa és Marcus Aurelius c. verseit: szökdécselésüket minduntalan mérséklik, elégikusabbra hangolják a hol itt, hol ott felbukkanó spondeuszok.

Ugyanígy lassítja a spondeusz a jambikus sorokat, megint a szükségnek megfelelő arányban. Aprily Lajos, a jambus egyik nagymestere, így temperálta lassan lépkedő spondeuszokkal verseinek varázslatos muzsikáját: „Ázott | gallyon \ síró \ madárka szól, / egy fcur|ta nyár|íőZ ó/|ra búcsúzol, / tűnő\dó lel\ked hol\taknál | időz, / s fejed | felett | a szél|5en zúg | az ősz.” (Ázott gallyon síró madárka szól). Másik példánk Aprily Kérés az öregséghez c. versének pár sora lesz: „öreg|ség, bölcs | fegyelmezője vérnek, / taníts | meg, hogy | Csendem\hez esend|ben érjek. / Ne ingerelj panaszra vagy haragra, / hangoskodólöóz hal\kíts hallgatagra. / Ne legyek csacs|ka lecs\kéhez | hasonló, / ritkán \ hallassam han\gom, mint | a holló...” A jambusok ilyen lassítását mind a vers tárgya, mind a helyi szövegjelentés megköveteli.

Petőfinél az Egy gondolat bánt engemet kezdetének és végének spondeuszokkal lassított jambusaira utalhatunk; említhetjük Tóth Árpád egész borongós líráját (Hová röpülsz?, Merengés), Babitstól idézhetjük a Szaladva fájó talpakon spondeikus trocheu- sait és így tovább, úgyszólván az egész időmértékes, valamint rímes-időmértékes magyar lírát, s persze nemcsak azt, mert a spondeusz az ún. magyaros verselésre is jellemző láb: „Mint ha | pásztor\tűz ég | őszi | éjsza|kákon, / Messziről \o\bogva | tenger | pusz- ta\ságon ...” A lassú lépők jelenléte itt is indokolt...

A magyar spondeusz történelméhez tartozik, hogy Arany kicsúfolta az egy és két hosszú szótagú sorokból szőtt verseket: „Bár mán, / Kálmán! / Zengnél / Ennél / Verset / Szebbet. / Két tag, / Lásd csak, / Kurtább / Sort ád / Bs ez I Vershez / Furcsább .. ” (Lisznyai Kálmánnak). Kín c. paródiája az egyszótagos sorokból szőtt — vagy inkább csak font — verseken csúfolődik: „Szép / Kép / Gyöngy / Hölgy. / Jaf / Hallj! / Mert / Bent / Szűm / Hűn I Eg I Rég...” (Arany ezekben a paródiáiban Kölcseyék követője és Karinthy Frigyes előfutára volt!) Aranynak Lisznyai csúfolásában igaza lehetett, de általában nem: rendszerint nem a formával, hanem öncélú vagy művészietlen alkalmazásával gyűlik meg az olvasó baja. Arany csúfolódása például szerencsére nem vette el Weöres kedvét az egy- (vagy két-?) szótagos sorokból emelt Kínai templomtól: „Szent / kert, / bő / lomb: / tárt / zöld / szárny, / fönn / lenn / tág I éj I jő, l kék / árny. t Négy / fém / cseng: / Szép, / fő, / Hír, / Rang, / majd / mély / csönd / leng, / mint / hült / hang.” E vers trükkje, hogy valójában négy sorból áll, de minden szava egyszótagos és ragozatlan. így tiszteleg a költő a többezer éves kínai kultúrát földajkáló, egyszótagos szavakból szőtt, nem ragozó távol-keleti nyelv előtt. Weöres szellemes kis karakterdarabja ugyan egyszótagos sorokból áll, a szavak javarészt páros kapcsolatai mégsem zárják ki, hogy kétszótagos lábaknak, spondeuszoknak fogjuk fel őket: „Szent kert, / bő lomb: / tárt zöld / szárny (—), I fönn-lenn I tág éj / jő, kék / árny (—/” stb.

A magyar népzene nem kedveli a spondeuszokat; ahol kialakulhatnának, pontozással (az egyik szótag nyújtásával, a másik kurtításával) többnyire szétrombolja őket: „Esik eső, szép csendesen esik, tavasz akar lenni...” sorunk ritmusa ilyenformán alakult: ti-tááá, tá-tá, ti-ti-ti-ti, ti-tááá, ti-tááá, ti-tááá, tááá-tááá. (Két spondeusz a dallamban!) Annál jellemzőbb az orosz népdalokra, valamint arra a műzenére, amely az orosz népi muzsikára épül. (Muszorgszkij: Egy kiállítás képei; Sztravinszkij: Petruska, A tavasz megszentelése stb). Bartók a Mikrokozmosz 1. füzetének Lassú táncát vagy a III. zongoraverseny lassú tételének egyik éneklő tömbjét építette meg spondeuszokból, míg Bach