Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Visszhang — körülményekkel

teszi szükségessé, s nem csoda, ha mondjuk a legújabb matematikai és fizikai eredményeket nem a szakkönyvekből ismerik meg, hanem esetleg csak a népszerűsítő természettudományi közvetítés útján vesznek róluk tudomást.

A szakterületen való érvényesülés előfeltétele az ismeretek egyre nagyobb fokú elmélyítése, az egyre bonyolultabb összefüggések feltárása, a kutatás metodológiai és metodikai eljárásainak szuverén elsajátítása. A szakosodás és specializálódás nem jelenti a „szakbarbárságot”, a „polihisztori” műveltségeszmény viszont idealisztikus elképzelés, mely korunkban törvényszerűen felületességhez vezethet, és szakmai szempontból kudarcra van ítélve. így az elhivatott irodalomtudósnak nemigen van szándékában beleszólni a matematikusok vitájába, s az igazi természettudós sem akarja megreformálni az esztétikát. Vannak persze átmeneti jelenségekkel és határterületekkel foglalkozó tudományágak, melyek egymást kiegészítve gyarapodnak, s a tudományok legáltalánosabb felmutatott eredményeit vizsgálják és vonnak le emberre, társadalomra, természetre és gondolkodásra vonatkozó általánosan érvényes fejlődéstani következtetéseket. Ilyen ösz- szefüggésekben nyilván másképpen vetődnek fel a kérdések, mint ha csak a „polihisztor” és a „szakbarbár” szélsőséges kategóriáiban gondolkodunk, és bizonyára következtetéseink is mások lesznek.

Lacza — talán az irodalomkritikánkat érő sok bíráló szó ellensúlyozásaként, mintegy bizonyításul — szeret kockázatot vállalni és nem fél a melléfogásoktól sem, ami persze erénynek is számíthat. Több írása polemikus ihletésű, megállapításai azonban gyakran viszonylagosak és tulajdonképpen csak bizonyos fenntartásokkal fogadhatók el, mert a szerző tartózkodik az elemzésektől, így a jelenségek mélyebb összetevőinek feltárásától is. Kár, hogy egészséges békétlenségét nem objektiválja elemzésekben, s ezért ítéleteire könnyen rácáfolhat az idő. Jó tudnunk, hogy a kritikus küzdelme és az erőfeszítés nagysága, amit az adott mű kiváltott belőle, mérik a kritika értékét, s nem a könyed dicséret vagy elmarasztalás, vagy éppen a dolgok ok nélküli leegyszerűsített elintézése. Lacza nem törekszik szabályos műbírálatok írására, talán azért, mert az irodalmat mint művészetet nem tekinti öntörvényűnek. A komplex kérdésre, hogy menynyit ér egy alkotás, műfajának, a zsurnaliszta kritikának keretei között maradva nem adhat teljes értékű választ. így válik az irodalom publicistájává, írni-formálni tudó művelőjévé, zsurnálkritikussá, vállalva e lehetőségek előnyeit és korlátozó kihatásait is. Beleérző képessége aktív motiváló tényezőként tartható számon, műgondja azonban még kiteljesedőben van. Stílusa kötetlen, élőbeszédszerűség jellemzi, néha bizonyára még az olvasóját is letegezné. Kritikáinak, recenzióinak, ötleteinek hasznát látja a csehszlovákiai magyar irodalom, de folyton saját létjogosultságát kell bizonyítania írók és olvasók előtt egyaránt, egyre kiforrottabb szinten, mert választott műfaja ezt követeli meg.