Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - Koncsol László: Ütemező II. (színes magyar verstan)

beiktatott proceleuzmatikussal (ti-ti-ti-ti) jellemezze: „kicsi paíafc|-ágyon j vízicsibe | úszik”.

Weöresnél természetesen már nyoma sincs a spondeusz eredeti szertartásbeli szerepkörének. Költőnk mozgások, állatok és természeti jelenségek jellemzésére impresszio- nisztikusan élt e verslábbal, és sem régi, sem újabb költőink nemigen szántak neki önálló szerepet. (A zeneszerzők annál inkább — de erről később.) A spondeusz mindig is helyettesítő versláb volt; ebben a szerepkörben viszont kétségtelenül ő a lábak első számú csillaga, a beugrások sztárja, mert állhat négymorás daktilusok (tá-ti-ti), ana- pesztusok (ti-ti-tá), hárommorás jambusok (ti-tá) és trocheusok (tá-ti) helyett, váltakozhat az egyébként nagyon ritka proceleuzmatikussal (ti-ti-ti-ti), krétikussal (tá-ti-tá) és amphibrachisszal (ti-tá-ti). Mivel pedig a sorzáró rövid szótag mindig kettős értékű (a költészettan nyelvén: közömbös szótag, latinul brevis in longo, „rövid a hosszú helyén”), a sorvégi trocheust mindig értelmezhetjük spondeuszként. Ha összetett verslábakként — kólonokként — tekintjük őket, a jónikusok (tá-tá-ti-ti, illetve ti-ti-tá-tá) eleje vagy vége szintén spondeusz. Egyébként verslábunk fontos küldetést tölt be sebesebb iramú sorok végén; arra hivatott, hogy mozgásukat lefékezze, megállítsa őket, prózában Is, nemcsak a versekben. Ezt cselekszi például a daktilikus hexameter végén, ahol a záró versláb kötelezően „lépő” spondeusz: „Játszótársam s hű követőm fatetőn, kerítésen, / mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás, / víg ragyogószemü gömböc — hirtelen átalakult és / kényes karcsú sudárrá nőtt, nézték mosolyogva..(Weöres Sándor: Fairy Spring [féöri szpring] — tündértavasz). Ilyenkor, daktilust helyettesítve, verslábunk alkalmilag a daktilikus spondeusz nevet veszi föl. (A három sorban a kiemelt sorvégi lépőkön kívül még nyolc ilyen daktilikus spondeuszt számolhatunk meg!) Ha a hősi mérték, a daktilikus hexameter csupa spondeuszből áll, a sor neve holospondeusz. (Holosz: görögül egész, ép, teljes, osztatlan; holo-: szóösszetételekben „teljes”, „egész”, „csupa”. Gondoljunk a holográfiára, a hologramra, a holoéderre, vagy a rovarok teljes átalakulását jelentő holometabólia szóra!) Ritka szabálytörésként ennek fordítottja is előfordul, amikor a hexameter csupa daktilusból áll. Az ilyen sort nevezzük holodak- tilusnak. Ha viszont „lépőnk” a hexameter ötödik ütemének kötelező daktilusát helyettesíti, a kivételes sor a spondaikus (görögül szpondeiadzón v. szpondeiakosz) nevet kapja. A holodaktilus, amelynek csak záró lába spondeusz, hagyományosan felfokozott sürgést-forgást és ajzott lelkiállapotot fest („S már beröpülte, futára a gyásznak, a Hír, palotáját (...) Ömlik az areas a várkapun át, ragad ősi szokásként (...) végig a föld-utakon, beragyogva a messzi mezőket...” — Vergilius: Aeneis, Lakatos István fordításában), a holospondeusz viszont, amelynek csak ötödik lába daktilus, lassúságot, lelassulást vagy nyugalmat jelez [„Mint hál\kan hab\zó hét \ ágá|val ha a | Gangés / duzzad [ zajtalan, | úgy men\nek, vagy | mint ha a | rétről l megtér | és med|rébe ma|- gát eZ|rejti a j Nílus..Vagy: „Mélysé\ges hig\gadtság\gal szól | erre La|ímus...” — szintén az Aenezsből), a spondaikus pedig olyankor fordul elő, ha a pillanatnyi cselekmény hőse valami akadályba ütközik, megrémül vagy meghökken. („Legközelebb fut utána, de jókora j íáyoZ|ságban (...) mely romok ormain és temetőkben ül [ éjjel | mindig (...) All és körben a phryg csapatok sora|ín ué|gignéz...” az Aeneísből, illetve „Ifjak, dalra tehát, s nosza, táncotok | is fcezd|jétek [...] s Admétosz fiatal hősért sze- rejlem perjzselte (...) tejtelenek, mindnek kisbárány | szopta | tőgyét...” Kallimakhosz Himnusz Apollónhoz c. költeményéből, az előbbi Lakatos István, az utóbbi Devecserí Gábor fordításában. Az utolsó sor ütemei a nyitó lábat kivéve mind spondaikusak, nyilvánvalóan azért, hogy az alexandriai tudós költő velük is érzékeltesse a szopás-szoptatás fáradalmait.)

Ezeket a rendhagyó helyettesítéseket is számítva, a költő a daktilus és a spondeusz különböző arányú váltogatásával a hexameter harminckét különböző változatát tudja kikeverni. Éppen ez — végeredményben a spondeusz — teszi a látszólag egyhangú „hatütemű hősi verset” az egységen belül rendkívül hajlékonnyá és színessé, amely ritmusával is mindent érzékeltetni tud. E változatosság példájaként álljon még itt Vergilius Aeneisének öt sora az első énekből, Lakatos István hű átköltésében: „Azt meg, amely lycusok serejgéí 7ző|séges 0\rontés / népét | vitte, egy égbeszöjfcő Tiu'jlám a ma|- gasból / sújtja fa|ron: még \ látja fejest kirepülni ve|zérét; / míg a szöjfcőár j három\szor megpörgeti, | aztán / sebten a | torló\dó taj\ték ror|kába ta|szítja.” (Figyeljük meg egyebek közt' az utolsó sor kőkemény betűrímeit: „torlódó tajték torkába faszítja”,