Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Visszhang — körülményekkel

ség az igazság előzetes logikai okfejtés néküli, közvetlen, élményszerű felismerésére. Az ösztönszerűség ugyan meghatározott szerepet tölt be a tudományos megismerés és. a valóság esztétikai megragadásának a folyamatában, de az igazságok „hirtelen” meglátásának és felfedésének képessége mögött valójában a felhalmozott tapasztalatok és a korábban szerzett ismeretek állnak. Ez az alapja és feltételezője a megérzések elfogadhatóságának. Ezek nélkül a megérzésekből származó megismerésnek és eredményeinek kevés az esélyük arra, hogy logikailag bizonyíthatók legyenek és hogy a gyakorlatban is ellenőrizhatő ismeretekké váljanak.

A kötet írásaiban előforduló több érdemleges meglátás mellett kitérünk Lacza néhány diszkutábilis megállapítására is, s részben továbbfejlesztve azokat, a véleményezésük is elengedhetetlenül fontosnak és hasznosnak látszik. A kritika- és tanulmány- gyűjteményekkel foglalkozó fejezetben a szerző Tőzsér Árpád tanulmánykötetét szigorúbban ítéli meg a tőle megszokottnál, Tőzsér könyve elé magasabb mércét állít, mint a többi tanulmánykötet elé, nem tudni, miért. Illetve, ahogy az írás (Az esztétikum keresése) elején jelzi, bizonyára azért, mert a „mű olvasása közben olykor valóban meglepő és meghökkentő, a témától látszólag független kérdések jutnak az ember eszébe; olyan kérdések is, amelyeket a szerző vagy az olvasó esetleg provokatívnak vélhet”. Szinte természetszerű, hogy nem ért egyet Tőzsér szövegközpontú műelemzésének és szövegközpontú kritikai módszerének alkalmazásával, és erősen kritizálja azt. Tőzsér véleményével szemben, miszerint az impressziók alapján megfogalmazott véleményekkel; nem sokat lehet kezdeni, a „napi kritika” jelentőségét hangsúlyozza: „Természetesen tudom, hogy az irodalom tisztaságának megőrzésében alapvető szerepe van az objektivitásra törő szövegkritikának, ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy az ilyen kritika rendszerint nem alkalmas a közvetítő funkció betöltésére az író és olvasó- között.” Újszerűnek tűnő megállapítás, a szépséghibája csak az, hogy Lacza nem bizonyítja állítása helyességét, s kérdés: lehet-e egyáltalán bizonyítani? A kritikus ösztönszerű megállapításai és külső megérzései vajon mennyiben hozzák létre és főleg mélyítik el az alkotó és befogadó közötti kapcsolatot? Meggyőződésünk, hogy a rögtön reagáló „napi kritikádnak is csak erénye lehet az elfogultságtól mentes véleményalkotás, mert nem mindegy, hogyan tájékoztatja az érdeklődő olvasót. Az irodalomirányítás szempontjából pedig egyenesen erre van szükség, az írók is ezt várják — joggal — a kritikától.

A szövegközpontúságból adódó elemzés pedig nélkülözhetetlenül fontos, a belőle lecsapódó eredmények értelmezésének helyességét biztosítja. A kritikai értékelés kiindulópontja tehát mindig az író, költő alkotása. Ezen túl a nagy összefüggések felismerése, a konkrét történelmi folyamat mély, az irodalom döntő változásait az emberi (nemzetiségi) sorsfordulókkal összefüggésben látó vizsgálata, az eszmei érték marxista; tudatosítása, az esztétikai hozadék vagy értéktelenség (a művészet és irodalom mélyreható ismeretéből fakadó) kritériumainak elfogulatlan alkalmazása, az egyes írók és alkotások jelentőségének felismerése a fejlődésben — mindezeknek a szempontoknak az egysége kell ahhoz, hogy valaki az irodalom elfogadható kritikusává legyen. Tudatosítanunk kell, hogy a kritikus megnyilatkozása jelenünkben nemcsak egyedi önkifejezés, hanem egyúttal társadalmi hatású tény és bizonyos értelemben kollektív megnyilatkozás, mely képviseli az irodalmi folyamat szüntelen önszemléletét, része és formálója az irodalmi tudatnak. Éppen ezért az irodalomkritika feladata kialakítani azt, amit képletesen specifikus irodalmi ideológiának lehetne nevezni, vagyis azoknak a nézeteknek, eszméknek és terveknek az összességét, amelyekkel az irodalom tisztázza és indokolja! nemcsak a maga helyzetét a külvilágnak és a társadalmi fejlődés folyamatának konkrét történelmi valóságában, hanem saját, az adott korban átérzett és megélt specifikus- érdekeit is képviseli.

Lacza jól veszi észre az irodalmunkban előforduló, fejlődéstörténetileg fontos összefoglalások hiányát és a mulasztásokat, s jelzi, hogy az okokról is bővebben, „talán tanulmányokban” kellene szólni, de a hiányosságok láttamozásán túl nem vállalkozik valamelyik probléma részletesebb tanulmányban való kifejtésére. Ehelyett általában beéri azzal, hogy megállapítja: „szubjektív és objektív tényezők egyaránt szerepet játszottak” a fejlődésben. Többször joggal felveti például, hogy nagyon hiányzik irodalmunk története, de írásaiban maga sem tud érvényesíthető szempontokat adni, melyeket az irodalomtörténeti szándék érdemben hasznosíthatna. A Cimborák a perifériáról című