Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Visszhang — körülményekkel

kritikájának bevezetőjében (az egyes Írói pályákat szétszabdaló illúzióval) próbálja megállapítani prózairodalmunk fejlődésének periódusait. Erre a periodizációjára azonban véleményünk szerint nehezen lehetne felépíteni prózairodalmunk történetét, ugyanis relativizálja az értékeket. Csak egy pontját emeljük ki: az 1970-es évek közepétől napjainkig terjedő időszakot Lacza a kísérletezés és az útkeresés Időszakának tekinti prózánk fejlődésében, mondván, hogy „sok tehetséges fiatal ekkor indult eí a pályán" és „az idősebb nemzedékek képviselői, szükségesnek érezvén az új formai megoldások keresését, olyan vállalkozásokba is belefogtak, amelyeknek végeredményét előre nem lehetett megjósolni”. És itt éppen olyan befutott prózaírókra hivatkozik, mint Duba Gyula, Dobos László. Tudvalevő, hogy minden valamirevaló író kísérletezik, elsősorban a forma terén, de ez nem jelenti azt, hogy pl. Duba, Rácz, Dobos vagy Mács formabontók lennének. Ők azok, akik irodalmunkban a 70-es évek közepétől számított időszakban az idősebb generáció tagjai közül éppen hogy nem kísérletező prőzaírással tűnnek ki. A beérés stáduma jellemző rájuk, s műveik értéke nem a par excellence „kísérlet” eredményeként jött létre, bár természetszerűen jellemzőjük az is, hogy szüntelenül keresik a megoldást, amely a legmaradandőbban és a legadekvátabban fejezi ki mondanivalójukat. Nem utánoznak divatos áramlatokat, de a hagyományos realista regény formáit újszerű elemekkel lazítják, illetve egészítik ki. E kiteljesedő idősebb prózaírók mellett persze számon tartunk fiatalabb alkotókat is, akiknek művészetét idősebb pályatársaiknál határozottabban jellemzi a kísérletezés, de az említett időszakban, kiváló eredményeik ellenére, még nem az övék a meghatározó szerep, s így a kísérletező jelleg sem emelkedik a hagyományos realista ábrázolás fölé az értékteremtésben.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy az Ember a szóban című kötet hogyan, milyen mértékben tükrözi irodalmunk egészének erővonalait, fejlődésének reális képét, akkor bizonyos egyoldalúságra lehetünk figyelmesek, melynek következtében felborul a kötet egyensúlya is. A beválogatott anyag alapján úgy tűnik, mintha a csehszlovákiai magyar irodalom elsősorban csak kritikagyűjteményekből és szinte csak prózai írásokból és regényekből állna. A Papírhajók a tengeren című íráson kívül, amely a Megközelítés című antológiát ismerteti, csak egy írás erejéig — mondhatni rendhagyó módon

— bukkan fel a líra a kötetben, igaz a gyűjtemény egyik leggyengébb írásaként. így a kötet nem válhat teljes mértékben irodalmunk problémavilágának „kistükrévé”, s vertikális irányú félmetszetként hat. Nem elmarasztalásként, inkább csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg: az, hogy az egyes írások után mindenütt szerepel a megírás (illetve első megjelenés) ideje, érdekes következtetésre juttatja az olvasót és a kritikust is. Lacza korábban keletkezett írásai nem egy esetben jobbak (körültekintőbbek és mélyebb összefüggéseket keresők), mint a később írtak. Ily módon nehéz, illetve lehetetlen lemérni a pozitív kritikusi fejlődést. Úgy tűnik, hogy az adódó alkalom, a sürgető napi igények, a kritizált mű jellege, a szubjektív kritikusi viszonyulás (és nem a rendszeresség, illetve az egységes értékítélet) játszottak fontos szerepet abban, hogy a szerző melyik műről milyen alapossággal és hogyan vélekedjen. A prózaíró Gál Sándor műhelyében című írás két része két egymás mellé tett recenzió, ráadásul a két évvel később keletkezett csupán egy leíró leltározás a kritikus véleménye nélkül. Grendel Lajos első és harmadik könyvéről írt kritikáját Lacza ismét csak egybekapcsolja és kihagyja a közbeeső kötetének (Eleslövészetj értékelését. Az így keletkezett hiányt és légüres teret nem pótolhatja az a néhány utalás, amely a kimaradt műre vonatkozik, így ez a „kriti- ka-montázsolás” kevésbé töltheti be funkcióját, mint mondjuk egy komplex írói fejlődéskép. A kötet anyagába bevett néhány flekkes recenziók, így a Történetek a közelmúltból, Magánügyek, az Üzenet a Styx partjáról, úgy érezzük, hogy (a névsort kiegészítendő) csak a témájuk miatt kerültek be a kötetbe, s alkalomszerűségüknél és tartalmuknál fogva sem emelik a kritikusi tekintélyt, sem a kötet színvonalát. Mészáros Károly a Magánügyek című kötetének kritikáiról nyilatkozva állapította meg Lacza idevonatkozó írásáról: „... hozzáállása értékelhető, de bátortalansága visszafogta, így az egész nem lett hasznos cselekedet” (I. Sz. 1985/7). Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy a rendelkezésre álló anyag erőteljesebb megrostálása hatékonyan hozzájárulhatott volna a kötet összképének javításához.

Lacza stílusfordulatai és szóhasználata is a zsurnál-kritika eszközeiként jelennek meg. Ebben a közegben a gondolatokat és felismeréseket „bedobják a köztudatba”, a fiatal költők az idősebbektől „átveszik a stafétabotot”, a kritikusi utánpótlás „porondra