Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Visszhang — körülményekkel

Milyen kritikusi attitűdöt mutat az Ember a szóban című kötet? Ami első látásra szembeötlő: kritikusi tanácstalanságát Lacza saját maga is többször bevallja, különösen akkor, ha vitatott kérdéseket ismertet (Kritika és irodalom), s kiútként jelöli meg azt a megoldást, hogy a kritikusnak gyakran az ösztöneire, a megérzésre kell hallgatnia, hogy megmeneküljön a klisék és szabályok szerint való véleménymondás csapdáitól. Nyilvánvalónak látszik Lacza számára e megoldás felé való hajlás, mert kritikusi alaphelyzete is az ösztönszerűség és intuíció érvényesítését részesíti előnyben. Bizonyítja ezt az is, hogy a felvetődő kérdésekre sokszor újabb kérdések felvetésével próbál választ adni, ahelyett hogy helyzetfeloldó feleleteket és megoldást jelentő kritikusi elképzeléseket koncipiálna. Tartózkodó alapállása jól nyomon követhető, s ez lehetővé teszi megvonnunk azt a határt, ameddig Lacza eljut a kérdések megoldásában. Leíró jellegűen összegyűjti a számbavehető kérdéseket, mintegy tudósítja az olvasót az alaphelyzetről, de a konkrét vonatkozásokat már nem fedi fel. Példaként szolgálhat erre a Prózaírók a várószobában című írása, mely meghatározatlanul címzett dedukciók sora. Lacza a súlyosnak látszó kérdéseket felveti, de szinte már kínosan óvakodik attól, hogy valamelyik fiatal alkotót néven nevezze. Állításait nem támasztja alá tényszerű bizonyítékokkal, ezért következtetése elhamarkodottnak tűnik, s bár gondolatai lehetnek érdekesek, az általánosításban elmosódnak, s nincs elég meggyőző erő bennük. Nem győzi meg kételkedő olvasóját igazáról, bár megjegyzi, hogy a szókimondás és konkrét véleménynyilvánítás akkor is tiszteletet érdemel, ha olykor fájdalmat okoz és vitára késztet. Az adott kritikusi attitűd azonban, kevés kivételtől eltekintve, inkább még csak a szemérmesség vagy az óvatoskodó tartózkodás jegyeit viseli magán.

Miért lehet ez így? — vetődik fel a kérdés. S érthetővé válik mindez, ha tudatosítjuk a tényként előlépő felfedezést: a kötet olvasása közben egyre gyakrabban ütközünk a „kényszerűség” fogalmába. Lacza ugyanis olyan szerkesztőről beszél (utalás saját magára), „aki szinte kényszerűségből, ráadásként vállalja a kritikus szerepkörét, mert rovatában másképpen nem tud kritikát közölni”, az Irodalmi Szemle szerkesztőségének kérdéseire adott válaszaiban (Nemzetiségi irodalmunk időszerű kérdéseiről) pedig irodalmunk harmincéves alkotó munkájának számbavevésekor válaszát „nem is annyira illendőségből, mint inkább kényszerűségből” teszi meg, azzal a kitétellel, hogy „kielégítő irodalomtörténeti összefoglalás, jól körvonalazott pályaképek és megbízható elemzések, kritikák híján ugyanis nem vállaikozhatom semmiféle értékrend megállapítására vagy rangsor felállítására. Dolgomat csak nehezíti, hogy a csehszlovákiai magyar írók műveinek — kiváltképp a korábban keletkezetteknek — jelentős része ismeretlen előttem”. így juthat Lacza 1981-ben arra a megállapításra, hogy „a csehszlovákiai magyar irodalom legnagyobb eredménye: önnön létezése ...” Ez az alap és közeg nem biztosíthat a szerző számára megbízható kiindulópontot sem az irodalmi élet fejlődésének, sem az egyes műfajoknak, írói életműveknek, alkotásoknak a biztos megítéléséhez. Bizonyára itt keresendő a szerző ösztönszerű megállapításainak forrása is. A kényszerből fakadó attitűd összekapcsolódása a mentegetődző hiányosságokkal nehezen teremthet megbízható kiindulási pontot egy értékrendszer kialakításához, mert az esztétikai fogalmak mélyebb ismerete, a szakmai felkészültség, a kellő jártasság és a témában való pontos tájékozottság nem helyettesíthető az ötletek és megérzések alkalmazásával.

Megítélésünk szerint az intuíció csak a konkrét és valóságos elemzésekből származó értelmezések és értékelések kiegészítője és színezője lehet, és csak kivételes esetekben szolgálhat a kritikusi gyakorlatban is ellenőrizhető ismeretként. A kritikusi kísérletezés következményei pedig általában beláthatatlanok.

Tudatában vagyunk annak, hogy a tudatosságot egyoldalúan felnagyító kritikai gyakorlat bizonyos értelemben kritikai voluntarizmust hozhat létre, az ösztönösség előtt meghajió kritikusi törekvés pedig egyoldalú kritikai reformizmust és direkt átértékelő szándékot eredményez. Az irodalmi és kritikai fejlődés is általában akkor ösztönös, amikor az objektív törvények nem tudatosodnak eléggé, nincsenek a gyakorlat többszintű ellenőrzése alatt, a kritikusok cselekedetei pedig nem a kitűzött célok megvalósításához vezetnek, hanem teljesen váratlan következményeket idéznek elő. Tudatosságról — az előbbitől eltérően — akkor beszélhetünk a kritikusi tevékenységben, amikor a kritikus az irodalmi fejlődés általa felismert törvényeire támaszkodva gyakorolja a kritikaírást, és tervszerűen próbálja irányítani az irodalmi fejlődést.

Nehezen képzelhető el irodalmi életünkben olyan kritikus, akiben adva van a képes