Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Koháry István börtönverseinek keletkezése

Jenei Ferenc antológiájában, rövidített formában: Vasban vert rabnak versekben vett sétálása. Ennek alapján egyetértünk Varga Imre elemzésével, hogy ez is a börtönben támadt fantáziából keletkezett, a barokk világban való „sétálásra*’ „futtatja elméjét” (1. strófa). Mivel a teljes szöveg nálunk nem található, az ismertetéshez kénytelenek vagyunk Vargát idézni:

»Szerzeményét Koháry tipikusan barokk tárgyú festményekkel, műalkotásokkal díszíti, részletesen elmesélve az ábrázolt történeteket: a légben tovatűnő Daedalusét és a megsemmisülésbe zuhanó Icarusét, a viharos tengeren hányódó Aeneasét, s a száz alakot magára öltő Proteus metamorfózisat. A piktúrák narratív bemutatásai mellett tanulságos megállnunk a fontánánál. Főalakja — Neptunus. A nimfákon és sziréneken kívül Diana, Acteon, Triton, Árion, Tantalus, Biblis, Medea, Sysiphus, Galatea, szatírok szerepelnek a figurális ábrázolásban. Az alabástromkőből, fehér és veres márványból, velencei rézből „csoda mesterséggel” készített „csinálmány”-t a vízsugarak játékával, egy nagyszerű víziparádéban mozgásba hozza, életre kelti a költő. A virágformára szivárványszínesen felszökő vízsugarak lebegtetik Tantalus almáját, mozgatják Sysiphus kövét; Galatea és Biblis könnyeznek, amikor a víz sebes zápor módjára rájuk ömlik vagy csendes esőképpen „lajhászik” a figuráikon. A „támasztott eső”, a „grádicsformára csinált conchát” érve tengert áraszt Neptunus előtt, aki lovait úszásra indítja, miközben szakállára habot ejt a csobogó víz. Triton trombitálni kezd, a szatírok ugrálnak, a nimfák táncot járnak, a faunok futva szaladnak feléjük. A szirének énekelnek, Biblis könnyezik. Diana Acteont szarvassá változtatja és kegyetlenül szétszaggattatja saját kutyáival. A kegyetlen és véres jelenet ellenpárjaként egy szelíd delfin Ariont a tenger veszélyéből a partra menti.

A rabságra kárhoztatott költő képzeletében így változnak át a kőfigurák a vízijátékban mozgó, cselekvő, átalakuló lényekké, játékukkal szemet gyönyörködtető barokk látványossággá. A fabulázásnak ilyen módja a barokk költő tudatos eljárása, mely egyúttal Koháry olvasottságát, a mitológiában való jártasságát mutatja.

A fabulázásnak azonban még más szerepe is van.

„Mindezeket látva vagy sokat gondoltam,

S magam gondolatit sorsomról forgattam,

Az költött példákban alkalmasint láttam,

S igaz valóságát sokban tapasztaltam.”

Reflexiókra készteti a költőt. Milyen jó lenne, ha ő is úgy tudna muzsikálni, mint Árion, ha rátalálna egy rajta megkönyörülő delfinre! És véget ér az illúziók varázsa, az önáltatás. Az imént élőlénynek álmodott figurák megmerevednek, nem mulattatják már a költőt, nem is érdeklik. Mély szakadék tátong újra a valóság és az álomvilág közt: delfinre nem lelhet, Orpheus módjára meg nem mozdíthatja börtöne kőszikláit; odújában hiábavaló a nótázás, a táncvonás, annyi, mint süketnek a beszéd: „puszta malomban nem kell hegedülni”! Ügy érzi, Acteon rövid ideig tartó kínjai csekélyek az ő régóta tartó rabságához képest; neki is van tantalusi almája: a szeme előtt lebegő szép szabadság. Ennek vágya jobban szaggatja szívét, mint Tityust a kányája. Hogy Galatea és Biblis módjára mégsem merül el az örvényben, azért van, mert reménykedik sorsa jobbra fordulásában. Hogy pedig ne süllyedjen vissza senyvesztő magányába, társul választja magának a béketűrés nimfáját, aki a tövisek közt szedett rózsából az imént öltött alakot. Ez a nimfa (más költeményeiben őrzőangyalának mondja!) rózsákat szed majd rabságának keresztfájáról, melynek ágain a földi világból a mennyországba hág fel.« (ItK, 1973. 507.) — Így lényegül át Koháry a földi világból a transzcendensbe.

Koháry később, a Rákóczi-felkelés ellen küzdve is megemlékezik verseiben börtön- éveiről, így pl. a Sokféle kereszttel elkeseredett embernek kikoholt verse című kötetében, melynek kronosztichonja: 1706. Ebben röviden summázza korábbi viszontagságait: „Három esztendőknek és két holnapoknak / Elforgása után hosszas rabságomnak / Isten adván végét nyomorgatásomnak, / örültem, vigadtam szabadulásomnak.” Ügy vélte ezután, hogy többé nem látja „kuruc ellenségét”, de ekkor ismét táborba kellett mennie ellene (1703-ban). A sikertelen vállalkozás után Pozsonyba menekült, majd Selmecen a békéről tárgyaló császári küldöttség tagja volt. Ugyanitt található a Forgó szerencsémnek kereke törése kezdetű verse is, amelyet a címben kiemelt latin betűk szerint