Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Koháry István börtönverseinek keletkezése

Győzedelmet vehet, halálával nyerhet, s jó hírét hagyhatja ...

De talán pogánynak, töröknek-tatárnak ne légyen barátja!

Azok ellen víjjon, azok ellen vágjon, s melléjek ne álljon,

Légyen ellenségek: nincs kereszténységek, s jármokra ne szálljon.

Balassi módszerére emlékeztet Kohárynak az a hasonlat-kifejtő, szép lírai költeménye, amelyben elejétől végig a hárfapengetést hasonlítgatja össze a rablánc csörgésével:

Az hárfás nótáját hárfáján pengeti,

És azzal sokaknak szívét édesíti —

De az rab lábára vert vasát csörgeti,

S annak csörgésével magát keseríti.

Az elégikus vers befejezése igen jellemző Koháry hitbuzgó, magát vigasztaló szándékára: „Hárfa pengésérül nem kell gondolkodnom — Vasam csörgésével jobb lesz fohászkodnom.” Koháry eszméit, politikai hitvallását szinte összefoglalva találjuk a Magyar- ország elveszett szabadságán s török igájában esett sorsán, jaj igen méltó keseregnem című versében, amelynek eszmeisége — mint említettük — megtalálható változatokban is a kor katolikus, kurucellenes, hazafias költészetében. Első strófája nemesi szellemű patriotizmussal idézi a régi dicsőséget:

Mi édes hazánknak, romlott országunknak tekintsük meg sorsát,

Azelőtti fényét, dicsősége színét s mostani romlását,

Győzedelmes voltát, szabadsága fogytát s végső pusztulását.

Thaly bizonyára a buzgó hazafias gondolatok miatt tette ezt a költeményt a Kohárytól vett szemelvényei élére. E változatra jellemző, hogy kevésbé célozgat az „eretnekségre”, elsősorban a mohamedán hódítókat ostorozza az ország romlása miatt:

Azelőtt strázsája, volt hazánk bástyája az kereszténységnek,

Nevezetes híre majd égig felére magyar nemzetünknek,

Szüntelen nagy kárt tett, ellent állott s vetett pogány ellenségnek.

Török adójának, terhét igájának mióta felvette,

Ösztön ostor, járom, mely nékem is károm, forognak előtte,

Régi titulusát, s ahhoz való jussát immár elvesztette.

Ebben Is vannak a Beniczky példabeszédeire emlékeztető igazságok, főként a török járom leírásának variálgatásában:

Ah keserves ínség, szörnyű keserűség függni pogány markán!

Nagy terhes adója s felvállalt igája van már magyar nyakán.

Jaj pedig, jaj annak, valaki pogánynak ül szekere farkán.

Rettenve, rémülve, méltó keseregve errül gondolkodni.

Értékünknek káros, lelkűnknek is áros törökkel tartani,

Gyalázatos hírünk, vajon hát hogy merünk tovább kuruckodni!

Hasonló eszmeiség és erkölcsi magatartás jellemzi az ország tragédiáját saját keserves rabságával együtt leíró Most mások örömben kezdetű versét, amely Thaly szerint szintén még 1683-ban keletkezett. Elmondja, hogyan éheztetik, kínozzák — elszigetelik mindenkitől. Ha valaki szólna hozzá, „labancnak mondanák, árulónak fognák, s tennék áres- tomban”. Jellemző az a gondolata is, hogy szívesebben lenne a török rabja, mert ez számára természetesebb, elviselhetőbb volna. Erkölcsi krédóját: becsülete és hite megőrzését főként a befejező részben hangsúlyozza: „Illendőbbnek tartom s méltóbbnak állítom vesztét mindenemnek. / Sanyarú rabságát s ily sanyarúságát nyomorult fejemnek”, mintsem hitének sérelmét.