Irodalmi Szemle, 1986

1986/1 - Koncsol László: Ütemező II. (színes magyar verstan)

ÜTEMEZŐ II.

Színes magyar verstan

Roncsol László

Tribrachisz

A görög szó „három rövid”-et jelent. (Treisz, tria, szóösszetételekben tri-: három; brakhiisz: rövid, kicsi, csekély, kevés.) Verslábunk, mint neve is mondja, három rövid szótagból (morából, időegységből) álló, háromtagú ütem: ti-ti-ti. [Jele: Uüü.) A név és a versláb a 18. század végén honosodott meg nálunk. Később a tribrachisz a szemléletes „szapora” nevet kapta, de magyar beszélőneve nem vált általánossá. (A többi verslábé sem; inkább csak jellemző történelmi érdekességként tartjuk számon őket.)

Nemcsak magyar neve: maga a versláb sem gyakori költészetünkben. A görög és latin lírában sem volt közkeletű, s főleg nem lett belőle forma-, vers- vagy akár sorképző versláb. Mindenütt alkalmi, helyettesítő elemként, epizódszerepekben tartják számon, a ritmusképző egységek második-harmadik vonalában, mint könnyen kikeverhető, de nem túlontúl kívánatos figurát. Azért nem lehet gyakoribb, mert fürge, karakteres pergő mozgásával csak egy szűkén behatárolható hangulatkör jellemzésére alkalmas. (Az erős fűszerekhez hasonlíthatnánk: nélkülözhetetlenek, de főzéskor csínján kell velük bánnunk.) Zenei szempontból rokona verslábunk a háromnegyedes ütemű menüettnek és keringőnek, bár persze mindkettőnél sebesebb. (Arányuk kétszeres.) Az előbbiek verstani mása a három hosszú szótagú, hatmorás molosszus (tá-tá-tá), míg a tribrachisznak a zenében a tarantella, a boleró, a scherzo (szkercó) vagy a gigue (zsig) háromnyolca- dos vagy triolás ritmikája felel meg.

Másik rokonától, a két rövid szótagú pirrichiustól (ti-ti) harmadik rövid szótagjával különbözik. Ezzel tör ki verslábunk, a tribrachisz a kéttagú testvér szaporán ketyegő, billegő, bináris „igen-nem” logikai rendszeréből, dinamizálva magát: már nem vonalban, hanem síkban és térben mozog, forog, pörög és gurul, mint a pörgettyű, a karika vagy a labda. (Hasonlítsuk össze a két ritmust: ti-ti, ti-ti, ti-ti, illetve ti-ti-ti, ti-tl-ti, ti-ti-ti, ti-ti-ti...)

A zenei párhuzamnál maradva, az olyan, tribrachiszokból építkező formák, mint a scherzo és a gigue, káprázatos előadói készséget követelő, gyors, humoros, gyakran groteszk tánctételek. Az olasz „scherzo” eleve tréfát jelent, a francia „gigue” szó pedig az angol „jig”-ből (dzsig) származik; ez a szó eredetileg olyan kör- vagy szerpentintáncot jelöl, amelyet vidám, csúfolódó, sőt szabad szájú szövegekre és gyors muzsikára az íreknél még ma is táncolnak. (A jig mozgásvilága némelyek szerint könnyed, groteszk, mások szerint ledér, erkölcstelen, a nézők ízlése és világszemlélete szerint: ti-ti-ti, ti-ti-ti, ti-ti-ti... Egyébként a vitustánc egyik angol neve is innen származik: „St. Vitus' jig”-nek mondják.) Hasonló zenei jelentéssel iktatta be ezt a tribrachisz-ritmust Hector Berlioz is a Fantasztikus szimfónia zárótételébe. (Boszorkányszombat.j A scherzo egyik legismertebb példája Beethoven IX. szimfóniájának harmadik tétele, a 3/(-es ütemű, „molto vivace” (nagyon élénken előadandó) Scherzo; itt a szerző sokak szerint egy hófergeteg zenei mozgóképét festette meg, egyéb zenei kifejezőeszközök mellett éppen tribrachiszunkkal. A nyolcadhelyettesítő triolákkal („szaporákkal”) zsúfolt boleró leg-