Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Irányzatok és törekvések és 1945 utáni magyar irodalomban (Interjú Csűrös Miklóssal)

Mészöly, Ottlik, Szentkuthy, Örkény és mások műveit) a történeti hűség kötelezettségén kívül azért sem hagyhatnám ki, mert valóban élményeimmé váltak. Hasonlóképpen áll a dolog Konrád, Hernádi, Hajnóczy, Tandori, Petri, Nádas, Esterházy s néhány társuk műveivel. Hajlamom és Ízlésem szerint azonban bővíteni szeretném a színképet a ritkábban emlegetett, a névsorokból olykor kihagyott, kifelejtett értékek szemléjével š ez túlságosan elnyújtaná a fölsorolást. Meggyőződésem, hogy a művészetben nemcsak a csücsök számítanak, bár azokat a legkönnyebb észrevenni; a zseni sem írhatja meg a „poeta minor” világát, minden szuverén, egyéni, tiszta hangra szükség van. Az én „listámról” ebbe az interjúba is sok név bekerült, de legalább ugyanannyi kimaradt. A nemzetiségi irodalmakban, sajnos, nem vagyok eléggé jártas, olvasmányélményem inkább visszaigazolta a kritikai-irodalomtörténeti értékeléseket pl. Cselényi László, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Grendel Lajos, Bálint Tibor, Gion Nándor esetében. Személyesebben érintett meg Tőzsér Árpád, Tolnai Ottó, és a prózaírő-esszéista Süttő András (róluk írtam is), legkivált pedig Szilágyi István; a Kő hull apadó kútba — tudom, hogy nemcsak szerintem — a kérdezett korszak egyik legnagyobb magyar regénye. S há már itt tartunk, megemlítem, hogy rendszeresen és sok tanulsággal olvasorii a szomszéd országok magyar esszé- és" tanulmányirodalmát is.

— Hogyan határozná ön meg a nemzetiségi irodalom fogalmát, mint szellemi és tudati képződményt a nemzeti irodalomhoz való viszonyításban? Milyen kapcsolatot tart szükségesnek és lehetségesnek a magyar irodalom és a nemzetiségi magyar irodalmak között?

% Gondolom, nemcsak szellemi és tudati képződményről, hanem praktikusan létező, intézményekben, kiadványokban stb. megtapintható realitásról van itt szó. Az igazságot valahol a középúton keresném az ismert „ötágú síp” metaforája (mely végső soron a magyar irodalom egységét sugalmazza) és a „magyar irodalmak”, a „több magyar irodalom” koncepciója között. A legutóbbi kézikönyv (A magyar irodalom története

1945—1975) IV. kötetében használt, jól átgondolt terminológia talán úgy lenne még pontosabb, ha legáltalánosabb korrelációként a magyarországi, illetve nem-magyarországi magyar irodalmat különböztetné meg, s az utóbbin belül beszélne az erdélyi, a szlovákiai, a jugoszláviai, a kárpát-ukrajnai, valamint a nyugati-tengerentúli magyar irodalomról. Az első négy nem a magyarországi magyar, hatiem a román, a csehszlovák, a jugoszláv, a szovjet irodalomhoz képest „nemzetiségi”. Minket azonban most az a viszonylat érdekel, amilyen a magyarországi magyar és pl. a csehszlovákiai magyar irodalomé, s amelynek eszményi modelljeként az önálló életet folytató testvérek kapcsolatát tekinteném (szemben a szülő-gyermek kapcsolattal, amelyet többek között az anyaország kifejezés szuggerál): bensőségesség és függetlenség, egymásra figyelés és önállóság; hűség a közös eredethez és cselekvő alkalmazkodás az eltérő életviszonyokhoz; szükség idején elfogadása a segítségnek, máskor nyílt lélekkel való viszonzása. Az ilyen kapcsolat ritka, de nem lehetetlen, legalább törekedni kellene rá, másképp a fölé- alárendelési viszony valamilyen nyílt vagy bújtatott formája tér vissza.

— Megítélése szerint kellő figyelmet szentel-e a magyar irodalomkritika (és a magyar sajtó) a szocialista országokban létező magyar nemzetiségi irodalmaknak?

® Bizonyosan nem. Vannak ennek az „ügynek” hűséges pártolói, kritikusok, írók, irodalomtörténészek és egy-egy folyóirat, kiadó Is sokat tesz érte; de néha az az ember érzése, hogy vagy valami külső elhatározás, túlhangsúlyozott elkötelezettség (talán némi kisajátítási szándék is) munkál a buzgólkodás mögött, vagy a személyes kapcsolatok, magánismeretségek kapnak benne fokozott szerepet. Holott ennek a figyelemnek ugyanolyan keresetlenül spontánnak kellene lennie, mint a hazai magyar irodalom iránt megnyilatkozónak. De ünnéproiitó szándék nélkül meg is fordíthatjuk a kérdést: a nemzetiségi irodalom részrehajlás nélkül figyel-e oda a magyarországi szellemi folyamatokra, horizontját nem szűkíti-e olykor a közvetlen érdekeltség előbb említett rendszere? Konkrét példám van rá, hogy néhány újságírói megnyilatkozás a nemzetiségi irodalom dolgában „odaát” többet nyomhat a latban, mint egy Mikes Kelemen-i természet több évtizedes költői pályán igazolt hűsége.

— A művek példaadó hatásán túl hogyan segítheti a magyarországi irodalom, irodalomkritika, irodalmi közélet (és irodalmi intézmények) a nemzetiségi magyar irodalmak fejlődését?

9 Az állandó, éber, magától értetődő figyelemben látom a „segítség” (inkább kapcso