Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Irányzatok és törekvések és 1945 utáni magyar irodalomban (Interjú Csűrös Miklóssal)

9 Szerintem elsietett, elhamarkodott vállalkozás lenne máris elméletet építeni erre a vélt devalválódásra, az irodalomnak a filmhez, a lírának a többi szépirodalmi műfajhoz viszonyított hátramaradására. Maradjunk az irodalomnál. Emlékezetem szerint a hatvanas években Sánta Ferenc képviselte azt a gondolatot, hogy egy irodalom nagykorúsága, nemzeti jelentősége a próza fejlettségén mérhető le. Számtalan ellenpélda mutatkozik ezzel a tétellel szemben; nagykorú líra, nagykorú dráma is reprezentált egy-egy nemzeti művelődést a különféle országokban és a különféle korszakokban. Hogy a műfajváltás gyakori irodalmi jelenség, az kétségtelen. Van olyan ismert elmélet, amely a műnemi, műfaji megközelítést oly módon teszi kérdésessé, hogy nem líráról, epikáról, drámáról, hanem a lírairól, epikairól, a drámairól beszél. A lírában is jelentkezhetnek drámai elemek és fordítva, beszél a poétika drámai költeményről, lirizált prózaepikáről, epikus drámáról stb. Közbevetőleg jegyzem meg, ez nem ad mentséget a műfaji transzformációkból (novellából hangjáték, színpadi mű, film, televíziós feldolgozás stb.) származó gyakori fiaskókra. Az ezzel kapcsolatos elméleti kérdéseket Kemény Zsigmond már százharminc évvel ezelőtt kidolgozta az Eszmék a regény és a dráma körül című dolgozatában. Visszatérve a kérdéshez, lehet, hogy a filmet többen nézik, a regényt szélesebb közönség olvassa, mint a lírát, de azért ez utóbbit nem helyettesítheti más, csak önmaga. A líra „az ihlet szertartása”, ahogy Kálnoky László egy eredetileg humoros hangulatú versében írja. A költő a bensőség világát térképezi föl, a többi műfaj kifelé tekint, a líra befelé. „A lélek ünnepe”, mondja róla Csorba Győző. A költő a versben valóban stilizálja önmagát, a maszkot öltő színészhez vagy a misére beöltözött paphoz hasonlít. Celebrál, gesztusai liturgikus jelentőséggel teljesek, eredendően szim- bolikusak. Ezen az alapigazságon az sem változtat, ha a mai költészet gyakorlatában olykor nem a színéről, hanem a fonákjáról pillantjuk meg. Vas István, Weöres Sándor, Petri György, Várady Szabolcs és mások gyakran még a tagadás révén, az irónia, a paradoxon, a meghökkentés, a köznapiság révén is a költészetnek ezt az elsődleges, lelkünket emelő hatását érik el, náluk a negáciőban is benne rejlik az igenlés. Ojabb líránk egyik ágát, Pilinszky szép megnevezésével, „a mélypont ünnepélyének” nevezhetnénk. — Ami a kérdés másik részét illeti, természetesen sokat változott, „fejlődött” a magyar próza- és drámairodalom az utóbbi évtizedekben. Ezt a tényt a befogadási statisztikákon kívül a külföldi érdeklődés növekedése, például jó néhány magyar regény vagy színmű külföldi sikere is mutatja. Mégsem volna szabad versenyként felfognunk a különféle műfajok egymás mellett élését. Amit a líra tud, azt nem tudják elmondani más műfajok, s ez persze fordítva is igaz. A líraellenes, költészetellenes, gyakorlatban ős elméletben egyaránt megjelenő tendencia fontos szükségletétől fosztaná meg az embert. Abból, hogy a magyar irodalom bizonyos műfaji hagyományai inkább a költészetnek, a lírának az elsőségét sugallták, nem következik az, hogy a mai kiegyenlítődés egyszersmind a líra értékcsökkenését, egy nagy nemzeti műfajnak a háttérbe szorulását jelentené.

— Sokan szidják (Magyarországon) a színházat. Állítólag válságban van. Nézetem szerint nem válságos korszakát éli a magyar színház (hiszen jobbnál jobb, nemegyszer elragadó előadások között válogathat az érdeklődő néző), hanem csupán új utakat, kifejezési formákat keres. Közismert tény, hogy jó drámai művek nélkül nemigen van színház. Én inkább azt kérdezném meg, nincs-e válságban a magyar drámairodalom?

9 Erre a kérdésre csak személyes benyomásokon alapuló választ tudok adni. Az élő drámaírók és a számomra rendszeresen elérhető színházak közül egyik vagy másik jobban érdekel, mint a többi. Szakember barátaim szerint színházi, színjátszási kultúránk inkább hanyatlik, mint emelkedik, a legjobb előadások is csak a viszonyítás következtében látszanak kiemelkedni. Ha így van, az okokat áldatlan nézeteltérések, rossz kompromisszumokkal lezárt viták negatív következményeiben kell gyanítanunk, például a vidéki és a fővárosi színház szembeállításában, generációs ellentétekben, a rendezővagy a színészközpontú szemlélet egymás ellen fordulásában. A magyar dráma válságát vizsgálva föl kell tennünk a kérdést, milyen előző, kedvezőbb korszakkal összehasonlítva esett vissza a műfaj. Igaz, hogy Németh László, Illyés, Örkény meghalt, de Csurka Istvántól Hernádi Gyuláig, Szakonyi Károlytól Hubay Miklósig több olyan szerzőt sorolhatnánk a középnemzedékből, akikben a jő értelemben vett mesterségbeli rutin eredeti gondolkodásmóddal és dramaturgiai invencióval párosul. A náluk fiatalabbak közül Nádas Péter, Spiró György, Czakó Gábor, Sárospataky István, Korniss Mihály, a még kevéssé ismert Márton László (s a névsor távolról sem teljes) máris bizonyították