Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Irányzatok és törekvések és 1945 utáni magyar irodalomban (Interjú Csűrös Miklóssal)

tettekkel naptári év szerint kortársak. A példaként említett Mozgó Világ az idősebb írók közül főleg azokkal vállalt szoros munkatársi kapcsolatot, akik beleillettek a lap koncepciójába, akiknek törekvései megegyeztek azzal, amit a szerkesztők az olvasóknak nyújtani akartak. — De a nemzedéki kérdésnek más vetületei is vannak. Amikor monográfiát írtam Fodor Andrásról, szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bár valójában a negyvenes évek második felében indult, a Rákosi-korszak kulturális politikája miatt csak 1955-ben jelentkezhetett kötettel. Most az idősebb Kálnoky László költészetével foglalkozom, aki éppúgy a kései indulásnak és a késleltetett pályának a nehézségeivel küzdött, mint Fodor és mások. Hány olyan költő példáját idézhetnénk, akik már az ötvenes években rendszeresen publikáltak, első köteteik azonban csak a hatvanas évek végén, vagy a hetvnes években jelentek meg. Melyik nemzedékhez tartoznak ezek a költők? Úgy érzem, különösen elhanyagoljuk azt a generációt, amelyik az ötveneshatvanas években bontakozott volna ki, ha a fejlődés természetes és egészséges, azonban csak egy-másfél évtizeddel később jutott rendszeres közlési lehetőséghez. Olyan költőkre gondolok itt, mint Bertók László, Bisztray Adám, Labancz Gyula, Marsall László, Papp Árpád és mások, akik érvényesülésüket és „növéstervük” megvalósítását illetően jókora árat fizettek e fáziskésésért. A hatvanas évek avantgárdját (Balaskó, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás stb.) pedig csak a legutóbbi időben kezdjük újra „fölfedezni”, törekvéseiket rekonstruálni és megítélni. A legfiatalabbak, a mostani pályakezdők jellemző módon éppen ebben a „kihullott” nemzedékben és a határainkon kívüli magyar irodalomban keresik elődeiket, rajtuk át persze Kassákhoz és az európai avantgárdhoz is kapcsolódva, más irányoktól, akár a népi-nemzeti, akár a nyugatos hagyománytól azonban olykor túlzott merevséggel határolják el magukat.

— Az ön említett könyvében a tanulmányok mellett pompás versértelmezések is olvashatók, Miért szükséges a kritikai irodalomban a versértelmezés?

0 A műveket többféleképpen olvassuk; előfordul, hogy átrohanunk rajtuk, szinte lázasan, ahogy mondani szokták, máskor szóról szóra, ütemről ütemre ízlelgetjük, elemezzük a verset, bekezdésről bekezdésre, mondatról mondatra a prózát. A hatvanas-hetvenes évek magyarországi irodalomkutatásában a verselemzésnek különlegesen fontos szerep jutott, különféle irányzatok, megközelítési módszerek hatottak egyszerre. E jelenséget egyfelől az az általánosabb fölismerés motiválhatta, hogy az ötvenes évek eszmei prekoncepcióitól vissza kell térni az irodalmi és nyelvi tények, konkrétumok valóságához, másfelől pedig az irodalomtudomány egyetemes fejlődéséhez, új törekvéseihez való felzárkózás nagyon is indokolt igénye hatott. Természetesen régebbi és hazai példáink is vannak a termékeny versértelmezésre, pl. Horváth János és Illyés Gyula Petőfi-monográfiái. A nagy összefüggéseken, a korszakos jelenségeken kívül az irodalom- történészt érdekelheti az egyedi jelenség, még a szerzőhöz képest is inkább a mű individuális, sajátos karaktere. A versértelmezés a kritikai irodalomban afféle mélyfúráshoz hasonlít. Az egyes költőkről alkotott összképünk gazdagodik, ha külön-külön elmélyedünk verseikben. Pedagógiai előnye is van a versértelmezésnek, lehetőséget teremt a poétikai, retorikai, stilisztikai fogalmak gyakorlati alkalmazására. Jő esetben az analízis mind a történelmi beleérzésben, mind a poétikai fölfogásban úgy idomul a kiválasztott korszakhoz és szerzőhöz, hogy közben az elemző a maga ízlésének és a mű keletkezése óta eltelt idő tapasztalatainak érvényesítéséről sem mond le.

— Csakugyan a költészet és a próza őrségváltásáról volna szó? Szerdahelyi István a Társadalmi Szemle egyik idei számában közölt (A valóság és tükre. Oj törekvések a magyar irodalomban és filmben) alapos tanulmányában olvashatjuk, hogy az irodalom

.a művészeti ágak rangsorában elfoglalt első helyét is elvesztette (...) a film nálunk is utolérte az irodalmat, tömeghatásában, népszerűségben pedig maga mögött is hagyta; (..,) Mióta világ a világ, a magyar irodalomban — gondoljunk csak a Petőfi—Ady— József Attila »fővonalra« — a lírai költészeté volt a vezetőszerep, az elbeszélő próza a második helyet foglalta el, s a dráma zárta a sort. A hetvenes években és a manapság készülő összehasonlító elemzések viszont azt mutatják ki, hogy a prózaepika jár az élen, a líra visszaszorult a dráma mellé...” A műfajok rangsorának változása — Szerdahelyi véleménye szerint — „normális történelmi esemény; önmagában nem minősíti a fejlődést”. „E műfajváltás a 20. században világjelenség.” Hogyan látja ön ezt a kérdést, kell-e beszélnünk értékbeli változásról, értékdevalválásról is a művészeti ágak, a műnemek és műfajok viszonylatában?