Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - Dobos László: A földi (elbeszélés)

s betétkönyvet dobott az asztalra, „százezer van rajta, segítsetek visszacsinálni. Repülővel jöttem, annyira sietős.”

„Állj”, szóltam rá. „Most mi van? A mostani tényállás?”

„Most a bíró van, idős, jó keresztény ember, három hónapra felfüggesztette a végrehajtást: tízezerért. Tenni csak ezt lehet, hogy most ne legyen végrehajtás. Várni kell, ezt tanácsolta. És van még egy orvos, ő is segít, hogy Zsani beteg, és nem mehet sehová ... A bíró úr testvérem is lehetne, olyan, húzzuk az időt, ő csak ezt mondja. De én megr azt mondom: visszacsinálni. Eltépni a papírokat, és kész. És ha nem ez lesz, én elájulok. Ha nem sikerül, elájulok.”

Minden nyavalyára akad orvos, ügyész elvtárs. Itt van e jó keresztény bíró tanácsa:

húzzuk az időt. Várni valami nagy ünnepet, állami évfordulót, olyankor az amnesztia

___

a

z lehetne a biztos menekülés. Mintha az ördög súgná.

Az ügyész feszülten hallgat, tudja, a bírói munka területeinek ez a sebhelye: az idő, az idő, s előbb-utóbb ez tudatosul a rabok nagy részében is — úrrá lenni az időn, húzni, húzni az időt... S van, aki ezzel visszaél, az idő törvényével. Kérdőjeleket jegyez füzetébe, s utána: a bajban levők körül megjelennek a segítő képű kufárok, manipulálok, akik az elesett katona lábáról is lehúzzák a bakancsot — ma is így van ez?

— Felháborodva elmentem a Legfelső Bíróságra — folytatta a rab —, elmondtam, hogy itt és itt van egy bíró, aki tízezerért elodázza az ítélet végrehajtásának megkezdését.

„Vannak bizonyítékai?”, kérdezték. „Vagy tanú? Elég egy fikarcnyi bizonylat, anélkül rágalmazás ...” Nincsenek, nincsenek, mindig négyszemközt és mindig másutt találkoztak, a legtöbbször autóban, fiskális rafináltsággal. Orránál fogva vezették a hiszékenységet és a tudatlanságot... Semmi sincs, csak egy asszony a betétkönyvével és kiabálásával ... Kenték az idő kerekét, forogna másfelé, vártak ... Hátha. Ezért fizettek.

— S a folytatás?

— A két bűntárs már a második évét nyomta, de a Zsani anyja csak ment a mézes madzag után. Egyre többen tartották a markukat. Ráment a bankkönyv, ha igaz, közel százezer.

— És a maga szerepe?

— Kezdetben kísértett a pénz, éppen csak fel kellett volna markolni. Számolatlanul vinni, és elég érte akármilyen vakduma, hitegetni a másikat. Gondoltam, ha a bíró mer kockáztatni, én miért ne tegyem? Valamicskét... De aztán visszarettentem, annak az útnak nem láttam a végét.

— Hogy ítéli meg most a helyzetét?

— Pontosan nem tudom, mi történik odakinn. Amint hallom, sokat beszélnek a demokráciáról. Meg a szabadságról. Ebben reménykedem ... Én csak azt tudom ismételni: nem vagyok bűnöző, postás akartam csak lenni, közvetítő ...

— Kezdetben. S később? Mikor már megjött az étvágy? Nemzetközi méretű csempészláncolat: lengyel rókaprémek, szovjet arany, Romániába százas csomagolásban delin- kendő a kalotaszegieknek, ugyanoda biblia, s mindez nagy tételekben. Emberrel, istennel egyformán sefteltek. így volt?

— Ez igaz.

— Erre mi a magyarázat?

— Aztán már én is akartam lenni valahol. Megütni legalább az átlagos szintet. Nem jó az, ha az embert sokáig tartják lefojtva. Szolgál, szolgál, írja a jelentések alapanyagát a mások keze alá, s egyszer csak robban. Elég. Ügy érzi, többet és másat érdemel, s ha más nem taszajt rajta fölfelé, maga vesz elégtételt... Ez Is a magam filozófiája.

— Miért mondják magára, hogy dzsentri?

— Valami savanyú gyomrú irigyem sütötte rám. Biztos nem tudott sem enni, sem inni. Szeretem a társaságot, nekem az a jókedv, ha sokan vagyunk a pohár körül, ha sokan dalolunk, ha sokan nevetnek ...

— Különösen ha állami pénzen lehet az ember gavallér. Most ez megy ... Erről is van itt egy jókora lista.

— Hát, nem vagyunk szentek. Tudja, ha valaki felülről jön, elvárja. Enni, inni mindenki szeret. Meg aztán a jókedv könnyen terjeszkedik. Sajna, a villanyt mindig az kapcsolja le, aki utoljára megy el. Nekem sok számla izzadt a kezemben ilyen vendég