Irodalmi Szemle, 1986
1986/4 - Dobos László: A földi (elbeszélés)
lések után, ügyész elvtárs ... Tudnék mondani sok ilyen történetet: volt egy vadászgazda haverom, aki hívta, tessékelte a vendégpuskásokat. Udvarias volt és gavallér, fasza Lajko, így becézték. Engedte azt is, amit nem szabad. Tiltás idején is lőtték az őzeket, gyilkolták a medvét. A nagy kő mégiscsak őreá esett. Elvették a fegyverét örök életre... Akik felülről jönnek, azoknak nehéz nemet mondani. Talán nem is lehet... — Önigazolás, önigazolás, mentegetőzés, ezt teszi órák óta, Tekla. Tudatában van ennek? A dzsentri méretű lakoma nem kötelező, az úri vadászat sem kötelező, semmi rossz nem kötelező ... — Engedelmével, én csak azt szeretném nagy kerülővel kifejteni, hogy az én esetem nem teljesen egyszemélyi vétek. Ne vegye rossz néven, de aki leteszi a fenekét valami jó bársonyra, s rákönyököl a társadalmi abroszra, az már részesül az ingyen áldásban, így alakul ki az a bizonyos kör: neked is jó, nekem is kellemes — az ilyen ücsörgés a léleknek is hizlaló. Különösen ha rangos ember a szomszédom. Ezért mondom, a potyaasztal nem egyszemélyi bűn... Eszterlánc!... És amikor a baj miatt szétriad a tábor, sohasem vonnak mindenkit felelősségre. Legtöbbször csak egyet, akinek meglepetésében tátva marad a szája, és csak annyit tud dadogni: miért éppen én? Miért csak én? — Tekla — kiáltott az ügyész —, maga itt pimaszul vádbeszédet mond. Azt magyarázza, hogy amit elkövetett, nem egyszemélyi bűn? Eszerint maga nem felelős semmiért? Mosom kezeimet, hisz mások is ott álltak a körben. így igazolni lehet a legbru- tálisabb gyilkosságot is ... A gazemberségei alól jó fiúként akar kibújni, ezt teszi. — De ... de ügyész elvtárs ... — A vizsgálati anyag, majd harminc oldal, tétel tétel után: bizonyíték, bizonyíték. Leltárhiány kétszer, háromszor, gumiabroncs-szélhámosság, áttételes csalások, ha van türelme, olvasom... Nem tudott megállni, Tekla. Később már azt sem tudta, mennyi az elég, és mennyi a sok. A siker mámora, a hamis sikeré, ez mérgezte meg. Azt hitte, magának minden sikerül... — Fájdalmas, de ez nagyon igaz ... Bevallom, amikor már szorult a hurok, a barátokban reménykedtem. Ha majd beüt a balhé, jönnek. Utolsó mentsvár a társak betyár- becsülete ... Van betyárbecsület, ügyész elvtárs? — Befejezzük. — Még néhány percet... Gyermekkoromban egyszer varas volt a fejem, a többi kölyök csúfolt érte. Le is köptek. Türelmetlenségemben levakartam a varas sebeket, azt hittem, így hamarabb szabadulok a csúfságtól. A börtönben gyakran érzem magam így, önkezemmel kaparnám magamról a piszkot: sorra veszek mindent, ahogy történt... Bevallom, sokszor fojtogat az indulat, de keresem az igazság határait, keresem... Kőarccal válaszol az ügyész: — Jegyezze meg, Tekla, magának a törvény az igazság határa. És jegyezze meg azt is, az ember minden tettéért egyszemélyileg felelős: a bőrével felel, a rongyos életével felel. Ezt a gondolatot nagyítsa ki magának. Ha nem ehhez igazodunk, bordélyházat hagyunk magunk mögött. — Engedelmével ismételném a kérdést: hogyan ítél a törvény, ha ugyanazt a rosszat sokan teszik. Mert az én esetem mégiscsak erre példa. Sok cinkos közül egyetlen bűnös — ez vagyok én. Engedelmével, ügyész elvtárs: hát a közös felelősség ... — Ne kezdjük elölről. Egy-egy pillanatban azt hiszem, érdemes: vannak kapaszkodó gondolatai, aztán visszacsúszik. Tekla, ezt írja a cella falára: az önigazolás: zsákutca; az önfelmentés: zsákutca ... Tekla, maga valami hatalmas társadalmi cinkosság része, márpedig ezt a pokoli körforgást meg kell állítanunk. — Akkor ide Mózes kell, ügyész elvtárs, és új tízparancsolat. — A törvény bennünk van, én azt vallom. így kellene legyen, s ha ez sikerülne, nem volna szükség annyi kényszerítésre. — Mire van reményem? — egyenesedett ki váratlanul a rab. — Egy másféle életre. — S a perújrafelvételem? — Túl nagy a számlája, ezzel nem biztatom. Ehhez új vádirat kellene, újraértékelni az egész ügyet. Átértékelni... Alkalmasint kérhetne viszont kegyelmet. — Azt nem. A hátsó ajtón én nem megyek ki. Fütyülök az ilyen megbocsátásra. Egyszer azt álmodtam, egy hatalmas aréna alján állok, és szabadon védekezem, ahogy a rómaiak régen. Ezt igen, ezt el tudnám képzelni.
