Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - Dobos László: A földi (elbeszélés)

— Hát, az első a szerzés. A szerzésvágy, a kaparás. Ebbe a gödörbe sokan hullanak. A másik pedig az érvényesülés, ezt is csak le kell olvasni.

— S mi a fizetőeszköz?

— Kérdezték már sokszor, ott van minden a papírokban.

— Mégis?

— Pénzt nem fogadtam el. Büdös. És ha kaptam is, adtam tovább ... Különben natu- Tália. Az megy. Ezt nehezebb tetten érni, mert felfogható ajándékként meg kedveskedésnek is... Hisz tudják, van egy másik pénz, a naturália. Szép szó.

— S mivel fizetnek azok, akiknek se boruk, se almájuk, se disznajuk, se pénzük?!

— Hát, itt a viszonzás. Az adsza nesze. Viszontszolgáltatás. És persze a lehetőség, a tisztség adta lehetőség. De ez már magasfeszültség. Szerintem itten már a pénz nem oszt, nem szoroz... Minden beosztásnak van egy körlete. No már most, ebben a körben a figurák megtanulnak mozogni. Helyezkedni. És ami fontos: a körletek érintik egymást, s itt, a találkozási pontokon alakulnak ki az átjárók: az oda-vissza menés. A kompjárat. Meg az érdekszövetségek ...

— Amit mond, az ördögök beszéde. Egy rakásra seper minden rosszat. Sötétít, ezt Js a maga javára.

— Engedelmével, én csak azt tartom: árnyéka nőtt az életünknek. Csak félünk bevallani. Amiről beszélek, a magam históriája. Mondanék mást: volt egy pincemester have- Tom... Van fogalma arról, hogy a pincékből hány és hányfelé folyik a korona? A borra gondolok. Ha nem félne magától egyik-másik vincellér, hát elmondaná, hetenként hány autó, hány demizson... Havonta hány akció? Hány vendégség? Hány delegáció, hány megkínálás? A járási, a kerületi, a központi hosszúingesek hányféle igénye?!... Mennyi ürügyet és okot kell hivatalos fontossággá változtatni? Volt már ilyen társaságban, ügyész elvtárs?

— Kerülöm az ingyen lakomákat.

— Pedig néha érdemes lenne beülni és figyelni. Ahogy Mátyás tette. Ügy titokban, akárha maga is közéjük tartozna. Csupán a figyelés kedvéért. Látni a vincellér könyvelését meg az izzadását meg az ákombákom hazudozásait, mert legalább a papírral el kell hitetni a dumát.

— S maga... maga csak ártatlan nézője volt a pincebuliknak?

— Részesültem én is.

— De eltértünk.

— Igen, persze, ez már a nagy buli... Jelen voltam, sok helyütt jelen voltam. A vádirat szerint a dolgok közepében. Szerintem csak a dolgok szélén úsztam...

— Ezt már említette, ismétel, körbejár — mondta inkább magának az ügyész —, légen ülünk itt, lassan befejezzük.

— Ne, ne még. Engedelmével, volt egy esetem, amit elhallgattam a kihallgatásokon, meg akartam tartani magamnak. Ha nem élne vele vissza, de csak ha nem élne vele vissza...

— Hallgatom.

— Egy fiatal parti. Könnyelműséggel kezdődött, mint sok minden rossz. Bandáztak, ittak, rumliztak. Előbb sokan, aztán maradtak hárman, kakaskodtak, kalandot akartak. A nagy parkban lesbe álltak, leütöttek egy embert, elvették az óráját meg a pénzét. Két napig örülhettek a győzelemnek. Elkapták őket. Ezután vizsgálati fogság, kihallgatások, ahogy beindul. Hármuk közül a legfáintosabb egy katona haverom gyereke volt. A Zsani. Finom lélek, ártatlan kinézetű, szófogadó, illedelmes — így mondták róla. Otthon ilyennek ismerték. S egyszer csak a rendőrök között.

Érettségi előtt állt. Az első, amit kapott, kisuppolták az iskolából. Beindult a mentés, cibálták volna tíz körmükkel ki a basziból. De gorombára sikerült a kaland, a károsult embernek eltört az állkapcsa, meg azután feltűnt egy rendőrparancsnok rokona. Megkörnyékezték persze azt is, nem tudták meglágyítani. Nem lehetett kivédeni a tárgyalást: két év és hat hónap, ennyit kaptak fejenként.. .

Én ekkor léptem a képbe. Egy este nagy dirrel-durral beállított hozzánk Zsani anyja. Jó szájú seftelő, büfés valahol, fillérenként szedi össze a koronát, s koronánként a százasokat. Szívós egy természet.

„Segítsenek”, lihegte ki magából, mint egy színésznő. „A Zsanit börtönre ítélték”,