Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - Dobos László: A földi (elbeszélés)

A beszélő hosszú asztalánál ülnek: mondja, nógatja esti „vendégét” az ügyész. Tekla nem néz a szemébe, főhajtva ül. Hallgat. Homlokának forradása most hasadék — hallgatása most innen néz: Talán így érezteti honosságát, s mintha mondaná: én itthon vagyok.

— Nem szándékozom súlyosbítani a helyzetét — ismétli az ügyész —, én az indítékokra vagyok kíváncsi; arra, ami esetleg társadalmilag hasznosítható. Beszéljen ...

Kődarab ül az ügyésszel szemben, s ahogy szóláshoz mozdul, szája megrándul a szavak előtt.

— Tulajdonképpen mit akar tőlem? Bűnbánatot? Kezdjek alakoskodni? A maga számára az egész ügy nating, játék. Látom én. Macska s egér vagyunk, megfogott, és most játszik velem... Én nem tartom magam bűnözőnek, undorodom a rossztól, keresztényi •értelemben mégis valamiféle lator vagyok — szocialista lator. Ennyi és passz.

— Az indítékokra vagyok kíváncsi; mondja... Például a névkártyák.

— Nem nagy móka. Itt kalapáltuk, nyilván tudja, a börtönnek van nyomdája, öregecs- &e, de szolgál. Ügyeskedés dolga, serénykedtem, aztán én is sorra kerültem. Passz.

— És a cím? Az intézmény, a tisztség megjelölése, minden pontosan egyezik.

— Kevéske fantázia. Az előző kimenőn szereztem egy telefonkönyvet. Vannak rabtársak, akik oldalakat befalnak belőle, itten ez nagy olvasmány — világi biblia.

— De az ötlet, az ilyen csalás ötlete, mert a károsodás jelentéktelen. Am a veszély ■éppen az ötletben van, mert végződhet az ilyen kaland ártatlanul, eltulajdonítanak öt doboz cigarettát, néhány üveg alkoholt, de ölhetnek is, nem?

— Nem tagadom, valami keserű düh; visszaütni. Ez... Volt már pillanat, azt hittem, szétloccsantom egy nagyszájú rabtársam fejét. Sokat beszél, ez idegesít. Odaütni minden dühömmel, sokszor ez az érzés van legfelül, annyira, hogy a szám sarkába keseredik, szólni nehéz. Talán ezért ragadtam meg a kimenőt — ez alkalom. Megharapni valakit, ha csak egy kicsit is, és uzsgyi, vissza a falak közé.

A beszéd hevülete kinagyítja az ügyész arcát, közel jön: vékonyka bajusz, jóakaratú férfiszáj, hajlataiban már gonosz kis ráncok. Az orr és a szem szigorú. A rab keresi az arc nyugodt pontját: nagy tiszta homlok, ehhez lehet beszélni:

— Mikor idehoztak, hetekig kábult voltam. Kábult. Gubó, ahogy a hernyók, annak tapogattam a falát. Az első gondolatom, ami egészen mostanáig mar: az igazságtalanság. Falak, falak és az igazságtalanság. Falak mindenütt és az igazságtalanság. Kezdetben ez a legrosszabb, a falakkal megbarátkozni... Itt csak elfogadni lehet a dolgokat vagy bepalizni, tudja, a simák, azok, akik mindig mindenütt simák, vagy hogy is, akiknek a feneküktől az orruk hegyéig mindenük gömbölyű, azok jobban viselik... De az olyanok, akik naponta újrajátsszák a tárgyalást, vergődnek. Ezek égetik magukat, ezek pusztulnak...

— S maga hová tartozik?

— Én? Naponta kötözöm magam a keresztre. Keresztes, itten úgy mondják. Kezdetben még van a büszkeségből, ehhez jön a sértettség, ez keveredik eggyé a vérünkkel. Esténként sokáig azzal aludtam el, hogy reggel nyílik a cella ajtaja, az irodába vezetnek, és csak annyit mondanak: tévedés történt.

Kis ráncú mosoly fut az ügyész arcára, Tekla megáll a beszédben. „Biztatna? Vagy a fölény mosolya?” Enged benne a feszültség.

— Folytassa.

— Az nő meg, a belső világunk, ügyész elvtárs, némelykor betegesen naggyá. Ezzel mit kezdeni? A háborgásokkal? Tehetetlen kutyavadságunkkal? ... Itt elváltoznak az emberek, a reggeli sorakozókon, ahogy a vigyázznál lekapjuk fejünkről a sapkát, nagyjából már tudom, ki lesz hisztis, ki lesz alvajáró bámész, vagy a börtön sátánja. Vittek már innen embert a bolondok házába is... Tizenhét nap híján két éve vagyok itt, lassan egy leszek a börtönnel: lemeztelenedek. Túl vagyok már a testi szégyenen, a szemérmességen: mikor fürdünk, és tanácstalanul lóg a micsodánk, valahogy akkor érzem magam egyenlőnek a többiekkel... Érti ezt, ügyész elvtárs? A meztelenség mint az egyenlőség állapota ...

— A jót itt is értékelik — vetette közbe az ügyész —, az engedelmességet, a fegyelmet ...

— Engedelmével, és az alázatot, aztán ilyenekből lesznek az imádkozók. Meg a buzik. Meg a bárányok. Az olyanok, akik — ha kell — képesek napokig egy helyre nézni.