Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - Dobos László: A földi (elbeszélés)

ródtam egy színvonalas társaságba, és elfogyott a pénzem. Lekötelezne, nagyon lekötelezne.

— Azért egy pohárral mégis, a találkozásra.

A forradás elvörösödött a vendég homlokán; zavarttá vált, egy hajtásra öntötte magába a bort.

— Ennyire sietős?

— A jó társaság költöző madár, ügyész elvtárs bizonyára tudja, így is kellemetlen, és nem szeretnék kívül maradni.

— S mennyi a cech?

— Könnyelműség, tudom, megcsúsztam, kis híján az ezresbe lóg.

Az ügyész szemlesütve nézi az asztalt, a vagy-vagy dilemmája, félút ilyen helyzetekben nincs, a gyanú és bizalom vonalán játszik a mérleg nyelve. „íme, a jövendő demokrácia apró kis leckéje, hisz ez is kiterjedés, a bizalom”, peregnek gondolatai. „Elfogadhatom ezt az embert, de meg is tagadhatom, ha hitelt adok annak, amit mond, azonosulok vele, s egyben felelősséget is vállalok érte... A bizalom a lélek nagy kiterjedése és ereje, igen, most a bizalom kora jön, a bizalomra épülő demokrácia ideje.”

Felesége a konyhában hallgatja a párbeszédet, olvassa a szüneteket is, a gondolkodás kis idejeit. S ahogy a férfi átmegy a másik szobába, „ez egy csaló”, sziszegi felé, „bízni kell az emberben”, kapja válaszul. Az ügyész legénysége éveiben Gogol Revizorát adták elő egy műkedvelő csoporttal, ő volt Hlesztakov, a hamis revizor. Akkor még nem sejtette, hogy a valamikori bohókás játékot feje tetejére állítja az élet, s egyszer komolyan kell szembenéznie az emberi kérésekkel. Most elhessegeti magától ezt a hirtelen elővillant képet mint a képzelet buta kis játékát.

A vendég számolatlanul teszi zsebre a pénzt: egy hét múlva pontosan küldöm, napra pontosan... Zavart, kapkodó mozdulatokkal hátrál ki az előszobába, a bücsúzás pillanataiban kivörösödik homlokán a forradás.

— Tudod, ki volt ez? Egy nagy dumás csaló — heveskedik a feleség. — S te ezt nem láttad? És mi az, hogy nem tudsz visszaemlékezni? Miért vagy ennyire udvarias? Ha valaki azt mondja, földi, te a nyakába borulsz... Ügyész úr, van egy marék szülőföld a zsebemben ...

— Én ilyen vagyok, a közös táj, közös emberi élmény: ősi igazság.

—■ És mit teszel, ha rászedett?

— Tapasztalat marad.

— Kinevetnek.

Elfordul a beszélgetéstől, válaszai nyugodtak ugyan, valójában ingerült. Az ő gyanúja nem ilyen egyértelmű, talán még nem ismeri a visszaélés, a bizalommal való visszaélés érzését.

— A világ legnagyobb dolga az emberi együvé tartozás — mondja csendesen —, én nem tagadhatok meg egyetlen embert sem, érted? És ez az állam sem gondolkodhat másként, ezt vállalta. Végtére is ezekben a dolgokban nem lehet mérték a kicsinyes női logika: a tetszik — nem tetszik, vagy ilyesmi.

Az ígért időre a pénz nem jött meg. Néhány napig még mentegette magában vendégét az ügyész, aztán felhívta a megadott számot: az intézmény, cím, telefon egyezett. „Ilyen nevű ember nálunk nem dolgozik, s nem is dolgozott”, ismételték kétszer is a telefonba.

A bizalmas tájékoztató közölte: „A hónap két napján ismeretlen személy csalások sorát követte el. Különböző ürügyekkel pénzt csalt ki felelős állami tisztséget betöltő elvtársaktól, a nyomozás érdekében kérjük az eset pontosítását...”

Az ügyész hallgatott kudarcáról: „Az úristenemet, ez a hiszékenység tandíja.” Valahányszor eszébe jutott az eset, a forradásos homlokú nézett vele szembe, de most konokul — alázat nélkül.

Elégtételt akart venni. „Ha magamnak is, legalább tudni az igazságot.” Felkereste a falut, ismeretlenként állított be a rokonsághoz: „Régen nincs a családjánál, büntetésben van.”

A börtönigazgató tájékoztatása pontos: a legújabb rendelkezés értelmében a jó viseletű rabok negyedévenként kimenőt kaphatnak ... A bizalom próbája ez, az emberarcú demokrácia eszköze ...