Irodalmi Szemle, 1986

1986/4 - Dobos László: A földi (elbeszélés)

félne, hogy képtelen lesz folytatni, ha abbahagyja a beszédet”, tűnődik az ügyész. „Vagy talán zavartsága okozza.” A visszaolvasás gonosz kis masinája pereg; valami felrémlik egy pillanatra; forradásos homlok, negyvenhat körül beszéltek egy emberről, aki a demokrata bálok hajnalán nőtázás helyett harsogva nevette végig a főutcát. Féltek tőle.

A beszolgáltatások idején beszéltek egy emberről, aki kegyetlenül megkövetelt mindent; ha nem volt tojása valakinek, megválthatta magát hússal, zsírral, gyapjúval, vagy amije éppen volt; a csereberét elnézte, de üres kézzel nem távozhatott tőle egy fia paraszt sem.

A jegyrendszer nagy szükségeiben emlegettek egy embert, akinek táskájában csomagszám volt cukorjegy, s azzal tapasztotta be a menyecskék száját, ha szerelmi kívánalmának ellenálltak.

S hogy annak az embernek valaki csúnyán megjegyezte az arcát.

Mintha játék kezdődnék a két ember között: „olyan területre akar kényszeríteni, ahol minden megtörténhet”, ügyel jobban az ügyész. „Földiek, szülőföld, ez a gyengém, innen jövet mindenkit befogadok. Ezt sokan tudják rólam. Ha nem is egy időben láttuk a kárpátaljai folyók felejthetetlen időszakait — tavaszi áradásukat és nyári csöndjüket —, a táj így is közös.”

— Biztosan találkoztunk — ismétli a vendég —, s persze korban is ...

— Hányas évjárat?

— Huszonötös, a háború után lóval is, csézával is gyakran jártam a járásra, volt, hogy hetenként többször. Sokan ismertek, akkor nagybirtok gondnoka voltam, a hátam megett csizmás komisszárnak csúfoltak. — „Csizma”, ismétli utána az ügyész, a háború után népviselet volt, szükség lábbelije, seregek hagyatéka! Tanulmányt érdemelne, ahogy lerongyolódott, lepusztult a lábunkról. — Én most is szeretem a csizmát, a tükörfényes feketét, azon a környéken csak én viseltem olyat. Csodálkozom, hogy nem emlékszik az ügyész elvtárs, pedig akkor az élet a főutcán zajlott: tehenek, konda, szekerek, iskolások, hivatalnokok, kikerülni se tudtuk egymást.

— Húsz év, annyi idő után nehéz megtalálni a közös napunkat.

Az ügyészt voltaképpen fárasztja az egymást kereső beszélgetés. „Hallgatok, figyelek, ám a vendég szavai elágaznak bennem. Közeledni akar hozzám, s bizonyítani életünk közös pontját. De hát miért teszi? Voltaképpen a szándék is megható, előkeresni valakit az idő mélyéből.”

— S azóta?

— Aztán bevittek a járásra, amit hatvanban megszüntettek, hisz ezt nagyon jól tudja ön is. Ezután kerületi pozíció. Nem dicsekvésként mondom, de sok íróasztalom volt, dobáltak, sepertek egyik helyről a másikra. Sokáig felvásárló voltam. .. Ott volt egy botlásom, ha már így vagyunk, bevallom, ajándékok a lányom esküvőjére, kicsit nagyra sikerült a kosár. Gyenge voltam, elismerem; a bíróságot szerencsére elkerültem. Hisz tudja, az ördög bennünk van, ügyész elvtárs.

— S hogy talált meg?

— A telefonkönyvben persze hiába kerestem, délután, már munka után elmentem a legfelső ügyészségre. Ottan nagyon rendesek voltak, nem kérdezősködtek sokat. Földiek, földiek vagyunk, elég volt ennyi. Ön népszerű ember, nagyon sokan ismerik, hivatkoznak is magára, úgy emlegetik, mint szigorú és igazságos embert, és tudjuk, kért már halálos ítéletet is. Ezt úgy kell elhinni, ahogy mondom, bizalma van köztünk, én is csak azért jöttem.

— S most?

— Érzem, kételkedik, de igazolhatom is, most Prágában... — s nyúlt a belső zsebe felé.

— Elhiszem.

— A kaptafánál maradtam, a szakmámban, minisztériumi szinten dolgozom a mezőgazdászoknál. Sokat utazom, ma is, holnap is itt értekezünk.

— Egy pohár borral megkínálhatom? Hazai.

— Máskor hálával venném, de valójában sietek, itt van, kérem, a névkártyám, cím, telefon, lakás, kérem. Elnézést, de várnak, ugyanis társasággal vagyok, tulajdonképpen holnap készültem tenni tiszteletem, de változott a koncepció. Az igazság az, hogy lerobbantam, mint férfi a férfinek mondom, ügyész elvtárs, hoppon maradtam, belesod